A jó étvágy isten ajándéka. Most azonban, ebben a nagy drágaságban a túlzsiros ebédek, bőséges lakomázások nem igen ronthatják meg. Ellenkezőleg kétséges és kérdéses némelykor maga az ebéd, a vacsora. Sokkal inkább aktuálisabb izü tehát ma a jóebéd s jóvacsora bekivánása az ugyis meglévő étvágyhoz.

Hogy ez a sok beszéd nem szószátyárkodás, igazolhatja egy nemrégen történt rendőri eset, melynek magva az, hogy ma rosszakaratnak is minősithető, ha valaki – jó étvágyat kiván. A történet höse egy házmester, szenvedő alanya pedig egy egész kis hivatalnok, aki nyilván erszénybeli állapotának kényszere alatt ragaszkodott ahhoz a jogához, hogy tiztől-éjfélig kapunyitáskor csak tiz fillér jár. A szabály szabály, a házmester tehát semmit sem szólhatott, még fel sem mondhatott. Talált azonban módot, hogy kevésbbé bőkezü lakóját, akinek konyháján a pecsenye csak régi szép idők emléke volt, megbosszantsa. Még pedig igen finom modorban. Valahányszor hazajött ebédre a kishivatalnok, a házmester következetesen a lépcsőházban fogadta, és – jó étvágyat kívánt. Mind jelentőségteljesebben, mind gunyosabban, ugy hogy a kishivatalnok végre is kijött a türelméből és ő is jól odamondta neki a magáét. Erre a házmester sem maradt néma és a dolog parázs tettlegességgel végződött.

Ilyen fejleményei vannak a jó étvágy és jó ebéd kérdésének. De akadnak még különbek is. Például mikor olyanok kerülnek a rendőrség szigoru itélőszéke elé, akiknek a világon semmi más bűnök nincs, mint az, hogy az uristen jó étvággyal áldotta meg őket. Három győri gazdáról szól az ének. A gabonájukat, lisztjüket elrekvirálták, de szabály szerint annyi meghagytak náluk, amennyi megint szabály szerin a megélhetésükhez elegendő. A három gazda azonban kitünő étvágy birtokában nagyon jól élt. Eljött a szép május s akkor ijedten vették észre, hogy a liszt elfogyott. Mit tehettek?! Elmentek a lisztbizottsághoz és lisztjegyeket kértek.

- Maguknak nem jár! – konstatálták a bizottságnál. – Egész esztendőre valót hagytak maguknál. – Csakhogy megettük már mostanra! – felelték az atyafiak kissé szorongó flegmával. – És bizony nincs egy maroknyi lisztünk sem. Éhen meg csak nem hallhatunk?!

Hát ez igaz! És a lisztbizottság kiadta nekik a kenyérjegyeket, de előbb a jóétvágyu embereket feljelentette a rendőrségen, ahol mindegyiket csinos kis pénzbüntetéssel látták el, mivelhogy a köteles takarékosságot elmulasztották.

Szigoru volt az itélet, de még szigorubb világ van effélében Németországban. Ott fogház és börtön is kijár. Két berlini uriember például a következőképpen járt. Elfogyott az egyiknek a kenyérjegye s még messze volt az uj jegyig. Panaszkodott is bőségesen egy barátjának, aki erre jószivüen ajándéka adott neki egy kenyérjegyet. Akadt azután valami aljas intrikus, aki ezt feljelentette. És a német birkák nagyon keményen fogták fel a dolgot. Kisütötték, hogy a kenyérjegynek illetéktelenre való átruházása egy a – közokirathamisitással és ugy az ajándékozót, mint a megajándékozottat néhány havi fogházra itélték el.
A jó étvágy tehát ma nem mindig jó.