Igazán tüskés, tövises állat, melynek a külseje a szó igaz értelmében ijesztő. Ollóit, lábait és egész testét szurós tövisek boritják és sajátságos, hogy a nőstény tövisei sokkal élesebbek és hegyesebbek, mint a himéi. De éppen ezek a tüskék teszik, hogy a nagy és lomha mozgásu állatra mindenféle alga, moszat és szivacs, sőt kagylók és korállok is rátelepedhetnek, ugy hogy maga a rák valósággal szinte eltünik ez alatt a takaró alatt. Ennek pedig az a haszna van, hogy a gyapjas rákot nem veszik észre a tenger ragadozói, melyek hatalmas fogsorukkal szétroppantanák még az ő tövises páncéljait is; viszont ugyanennek a takarónak a leple alatt a gyapjas rák könnyen és észrevétlenül megközelítheti zsákmányát, mert fedezék gyanánt használja a takaróját.

Háti lábaival szabadon libegve tartja fönn furcsa takaróját ez a rákszörnyeteg s aztán pók módjára jár-kel hosszu lábain. A hátára fölszedett tetőt pedig védőpajzsnak használja, melyet támadói elé tart, hogy ezek ne őt magát, hanem a paizsot ragadják meg. És sokszor megtörténik, hogy a rák ott hagyja paizsát a támadója karmai közt, - s míg ő maga ügyesen elmenekül: addig az ellenfele még mindig az üres paizzsal bajlódik. Másrészt viszont – ahogy Carrington angol természetbuvár irja – a gyapjas rákok ugy hordják hátukon ezt a telepet, mint veteményes kertet, amelyből szükség esetén eleséget is szerezhetnek az ollójukkal.

A nápolyi zoolóigai állomás tengeri akváriumában sokáig tartottak fogva egy ilyen maláji gyapjasrákot. A felügyelő megfigyelte, hogy abban a medencében, ahol ez a rák tanyázott, rendszeresen fogyott a polyp, a rák ellenben telidesteli volt velük. A természetbuvár figyelni kezdte most az állatot; jól látta, amint a rák letépte a polypokat és hol a hátán, hol a lábszárain lévő tüskékre tüzdelte őket. Nem sokkal aztán, hogy a fölnyársalás munkáját elvégezte, ollói segitségével részben ismét lenyiszálta a polypfejeket, melyeket a szájába rakva mohón fölfalt. Vagyis: éléskamrát csinált a tövises páncéljából, hogy – arra az esetre – ha kényszeritenék zsákmánya otthagyására – bizonyos ideig mentve legyen az eleségszerzés gondjaitól.

Oly nagy foka ez az élelmességnek és az előrelátásnak, amelyet szinte föl se tételeznénk az esetlennek látszó állatban. Ámbár a tarisznyarákok – melyeknek családjába a gyapjasrákok is tartoznak – általában fölötte ügyesek, illetőleg furfangosak és mindenféle csalafintasággal igyekszenek a prédájuk közelébe férkőzni. Elbujnak fedőpáncéljuk mögé, ahonnan, mint fedezékből, figyelik meg zsákmányukat és libegve, az áramlattal himbálózva közelednek feléje, míg végül hirtelen szökéssel rávethetik magukat. Ilyenkor rendesen nagy darab szivacsot rak hátára a gyapjas rák, melyet azonban csak háti lábának a karmaival tart, ugy hogy ha menekülnie kell, vagy megzavarják, egyszerüen el is dobbhatja; később azonban ismét fölszedi, vagy ha szivacsot nem kaphat hamarjában, akkor ideiglenesen moszatokkal aggatja tele a testét.

A maláji gyapjas rák kiváltképpen a halikrákból, a garnélarákból (tengeri puhatestü) és egyéb rákokból él, de rámegy a döghalra is és általában minden állati eleségre. A színes bennszülöttek ugy szokták fogni, hogy valami hal vagy madár belét rákötik csalinak egy zsinegre és ezt kivetik. Az európaiak – mivel a gyapjas rák husa kitünő – szintén erősen halásszák és a 2-3 kilogrammos darab igazán ritka csemege.