Budapest, 1917. jun. 16.
Az osztrák Reichsrath több mint három évi szünetelés után e hét közepén ujból hozzáfoghatott az érdemleges munkához. A Reichstag elnöke mindenekelőtt tudatta a képviselőkkel, hogy a császári megerősítés alapján ezután már az uj házszabályok lesznek mértékadók.

Clam-Martinic gróf nagy dolgot mivelt azzal, hogy a szigorított házszabályokat a parlament hozzájárulása révén biztosította. Visszaemlékezve a magyar parlament tárgyalási rendjének erőszakos módon való biztosítására s ha elgondoljuk, hogy a parlamenti őrség miatt támadt izgalom még a világháboruban sem tudott elülni, el kell ismernünk Clam-Martinic abbeli érdemét, hogy a világháboru nagyfeszültségü szférájában egyeztető tárgyalások segélyével is képes volt biztosítani a Reichsrath munkaképességét.

Az első napokon elhangzott beszédekből még nem vonható következtetés a jövő fejleményeire; egyelőre csak az bizonyos, hogy a képviselői felszólalások, különösen pedig a különböző szláv és román extravaganciák egyáltalában nem fedik Clam-Martinic grófnak az osztrák birodalmi egység megszilárdítására irányuló programmját. De ezek az egyéni kitörések Ausztria egységét és jövőjét annál kevésbé veszélyeztetik, mivel a fiatal császár az esetben, ha Clam-Martinic gyengének bizonyulna feladata megoldására, oda át is fogja találni azt a férfiut, aki képes lesz rendet csinálni. A cseh Stransky, a rutén Romanozuk, az oláh Onciul, a szlovén Korosec hadd beszéljenek csak, s hadd fujják ki magukat! Nem csoda, hogy a három utolsó év véres eseményei az ő idegeikre is hatottak; az ő handa-bandázásuk ne zökkentsen ki nyugalmunkból bennünket s ne hallgassunk azokra, akik az osztrák nemzetiségek vajudásából a magyar nemzet végső romlását akarnák megállapítani.

Kötelességünk éber figyelemmel kiséri az osztrák dolgokat, mindazonáltal és bár nyilvánvaló, hogy a Reichsrath átlépi kompetenciáját, amikor magyar ügyekbe is be akarna avatkozni, ne tartsunk attól, hogy sok üres csacsogás komoly veszedelmet is jelentene.

És hogy a szláv és oláh tulzók a kettős monarchia uj föl- és beosztásáról beszélnek, annak oda nem a nemzetiségi törekvés erejében és mélységében, hanem abban a körülményben keresendő, hogy a lábadozó osztrák Reichsrath még mindig nem tekinthető teljesen gyógyultnak. További kezelése türelmes, sőt a világhelyzetre való tekintetből bizonyos elnézést is igényel.

Ezek a nemzetiségek jól tudják, hogy nem ártana nekik valamivel több szerénység, de tudják azt is, hogy csak addig lármázhatnak, amig a háboru véget nem ér. Kerülnünk kell az olyan konfliktusokat, amelyekben csak ellenségeink találnának örömet. Erősségünk, hogy a háboruban nemcsak a magyar vitézség tette naggyá és ellenállóképessé az egész monarchiát, hanem a dualizmus is nagyszerüen kiállotta tüzpróbát.

A nemzetiségek jogos igényeit, amennyiben azok a dualizmust és a két monarchia belső strukturáját nem érintik, honorálni kell Ausztriának épp ugy mint Magyarországnak. És ha eljön a nagy rendelkezés napja –a a Lajtán innen és tul is, megfogják oldani a nemzetiségi problémákat is.
Egyelőre nem vesszük se tulságosan komolyan, se tulságosan tragikusan az osztrák nemzetiségek kirohanásait és hinni akarjuk, hogy Clam-Martinec vagy utódja megfelelőbb irányba fogja terelni az osztrák politikát.

Ha Seitz szociáldemokrata fellengős béke beszéde nem is, Spitzmüller pénzügyminiszter nagyszabásu expozéja minden bizonnyal arra emlékeztetheti az osztrák Reichsrathot, hogy az uj házszabályok is csak az esetben bizonyulhatnak üdvösöknek, ha türtőztetve nemzetiségei szenvedélyeiket, a képviselők rá lépnek a gyakorlati politika terére. Az osztrák parlamenti sikeres munkásságát őszintén óhajtva, napirendre térünk némely nemtetsző kiszólások fölött. S hallgatunk mindaddig, amig bizonyos kotteriák a német szövetséget is nem teszik támadásuk célpontjává.

Ennél a pontnál elfogyna a mi türelmünk is. A magyar nemzet, mely becsülettel állja a német szövetségét, joggal megkövetelheti az osztrák kormánytól, hogy a Reichratban védje meg a kettős monarkia legfontosabb külügyi érdekeit.