A frontokon új erőpróbák készületeit jelentik ellenségeink, a belpolitikában a Tisza-kormány végleges távozásával és gróf Eszterházy Móricz miniszterelnöki megbizatásával a kormányváltozás hullámai gyűrűznek és nehány napra mégis minden külső és belső politikai eseményt szinte második helyre szorított gondolatunkban valami, a minek az intézkedésére nincs befolyása se a diplomatáknak, se a hadvezéreknek, se a pártvezéreknek.

A mit a jó Isten kegyelme adott, a mikor hosszú, immár végzetes következtetésekkel fenyegető tikkasztó szárazság után, azt lehet mondani, az utolsó pillanatban megnyitotta az ég csatornáit és megitatta a szomjuságtól már lihegő magyar földet. Az áldásból nem jutott mindenüvé, a hol szorongó szívvel várták és nem is mindenütt annyi, a mennyi szükséges lett volna. De mégis csak esett és minden csöppjéért annak, a mit kaptunk, örvendő hálát adózunk. Hatalmas területek üdültek föl és a már haldokló életnek igen nagy tömege kapott új erőre az örvendetes órákban.

Magyarországra óriási hivatást mért a világtörténelemnek e legnagyobb mérkőzése. A magyar katonára, a magyar polgárra, és a magyar földre egyaránt. Abban a pillanatban, a mint ellenségeink döntő haditervükké a gazdasági bekerítést és kiéheztetésünket tették: a magyar kalász is katonává lett e mérkőzésnek és nagyszerű kötelesség hárult reája. Minekünk idegen földek, tengerentúli világok nem teremthetnek kenyeret, mint a hogyan nem állíthatjuk távoli világrészek vad népei a csatavonalainkba, a miképpen ezt ellenségeink indusokkal meg szerecsenekkel cselekszik. Mi magunk erejével csatázunk és a magunk kenyerén élünk. És a kötelességek teljesítésében a magyar katona, a dolgozó magyar polgár és a termő magyar föld egyaránt a legdicsőségesebb szerepet tudta betölteni.
A munkaerő egy nevezetes részét a viszonyok rendkívülisége elkívánta, az időjárás se volt kedvező, de minden nehézségek és bajok ellenére a magyar föld a teljesítésnek azt a részét, a melyet a sors reája mért, becsülettel elvégezte.

A tavalyi termés szükös volt, de lett belőle annyi, hogy ellenségeinknek azt a gonosz számítását, hogy az éhségtől összeroskadjunk, meghiusítsa. Sok jó reménységünk van rá, hogy az idei bővebben adja majd az áldást éléstárainknak.

Vajjon a háború kenyerét kell-e ennünk abban az esztendőben is, a mely az idei újtól a jövő évi újig terjed? Ha a mi lelkünk és reményeink szerint alakul a jövendő: bizonyára nem. Nyugodt szívvel elmondhatjuk nincs még egy hatalom és nincs még egy uralkodó, a ki békevágyának annyi nemes és őszinte bizonyságát adta volna, mint mi és a mi ifju királyunk. Megmutatván erőnk törhetetlenségét, újra meg újra kijelenthettük azt is, hogy ez az erő senkit se összemorzsolni, se leteríteni nem akar. Nem a mi hibánk, hogy ellenségeink csalódásaik keserű dühében ez okos és nemes szóra idáig nem hallgattak, sőt fokozott indulattal rontottak nekünk új támadásra.

A tizedik isonzói csata szörnyü okulás lehetett számukra, hogy ez a dühöngés mire vezet. Közel ez milliónyi haddal rontott neki Cadorna tizedszer a Trieszt felé vezető utnak és majdnem kétszázezer olasz katona lett az ára a tizedszer is véresen megbukott vállalkozásnak. El lehet hinni a hírt, hogy az olasz király immár lelki betege lett áruló elpártolása csúfos sorsának, a mely csak gyászt és gyalázatot hozott nemzetére.

Isten, ki fegyvereinket a dicsőségnek és a diadaloknak oly gazdag aratásával áldottad meg; álld meg földünk határait és termését is. Adj bőséget az igaz ügyért küzdő és dolgozó nemzetnek. És add, hogy majdan új kenyerünket a becsületes béke asztalára tehessük.