Minek elhallgatni, mikor olyan vigasztaló, hogy az elmult vasárnapon, a katasztrófa után következő hatodik nap már haboskávét árultak a gyöngyösi czukrászdában és az egyetlen le nem égett kávéházban jobbnál-jobb czigarettákat kinált megvételre a tulajdonos a szenvedélyes emberiségnek.

Haboskávé délután három és hét között, tehát a tilalmi időben, czigaretta-árulás a kávéházban, mindez igen derék hadijövedéki kihágás, vagy mi a csoda, no de hát Kürthy báró lemondott, büntetés – Isten mentsen – nem is lesz belőle. Aztán a korzó is gyönyörű volt vasárnap délután a leégett városban. Jöttek pesti rokonok is, akik még élénkitették a szint meg a hangulatot. A leégett Hainiss Imre téren, ahol valóban nem maradt kő kövön, mint Nero Róma üszkén, oly büszkén sétáltak fel-alá a gyöngyösi intelligensek, asszonyaik között nem egy valódi szépséget rejtvén, s nem egyen tündökölvén Pesten csináltatott égszinkék selyemkosztüm. Szép kis kulturfészek ez a Gyöngyös, amely bizonyára szebb lesz, mint volt. Mintha valami túlkulturáltság jellemezné a lakóit.

Az ilyenek tudják, hogy a tűz egy irtózatos elem, amely végzetszerüen működik. Hogy porrá égetett hatszázharmincz házat, amelyik mögött volt nem egy csodaszép és igen esztétikus, azon késői és hiábavaló dolog buslakodni. A gyöngyösi túlkulturáltak tudják, hogy egyszerü dolog ezen a fait accomplin túlemelkedni, bőven kitelik uj Gyöngyös az állami segitségből, meg a millió egyik sarkából, amit kiki összegyüjtögetett magának a jó mátraaljai borból, amit a katonaság kitünő áron rekvirált.