Bennett, a hires angol természetbuvár, a mult század harmincas és ötvenes éveiben csupán csak azért utazott Ausztráliába, hogy tulajdon szemeivel lásson egy eleven csodaállatot, amelyről az a hihetetlen hir járta, hogy emlős állat létére tojásokat tojik és a kicsinyei ezekből „kelnek ki!” …

Sokáig mesének hitték ezt, noha az ausztráliai gyarmatosok a leghatározottabban állitották, hogy megtalálták a furcsa állat tojását is, - míg aztán Bennett a tudomány szigoru kritikájával megállapította, hogy a „mese” egészen komoly valóság. Az ausztráliai csőrös állat rendesen két lágyhéju tojást tojik, melyekben a csirák oly fejlettek, mint a 36 óráig költött tyuktojásban. Ezeket a tojásokat fészekben költi ki az anya és a tojásokból kibujó kölykek aprók, meztelenek, vakok és gyámoltalanok. Az anya körülbelül két hónapig szoptatja és eteti kölykeit, aztán lassanként magával viszi őket éjszakai portyázásaira, hogy megszokják az önálló életet.

A furcsa állat körülbelül 60 cm hosszu, amiből 14 cm a farkára esik; valamennyi lába ötujju és uszóhártyák vannak rajtuk, - de nem ez a legszembetünőbb testi ismertetőjegye, hanem a csőre, amely megtévesztésig hasonlit a kacsa csőréhez. Testi berendezése már elárulja, hogy a csőrös emlős vizi állat; rendesen alkonyat után jár vadászni földalatti barlangjából, melyet a vizparton ás, ugy hogy a barlang bejárata a víz szintje alatt van. Apró vízi bogarakkal és lágytestüekkel él, melyeket az iszapból, a vizi növények gyökerei alól turkálva szedeget össze és először a pofazacskóiban halmozza föl s csak aztán eszi meg, teljes nyugalomban és kényelemben.

Noha a csőrös állat vizben keresi és találja az élelmét, azért mégse tudna megélni a vizben; sőt uszni se tud sokáig és a mély vizben, ahol nem ér feneket, hamar kifárad, víz alatt pedig alig birja ki egy percnél tovább. Nagyon ártalmatlan, félénk állat; ha megfogják, nem nagyon erőlködik, hogy elmenekülhessen. Hamar beletörődik sorsába, de a fogságot nem igen birja és csakhamar elpusztul, ha megfosztják szabadságától. Európába még egyetlen egy eleven példányt se sikerült áthozni.

Jobban birja a fogságot az ausztráliai hangyász-sün, mely szintén tojásokat tojik, ezeket azonban nem fészekben költi ki, mint a csőrös emlős, hanem ugynevezett „költőzacskóban”, mely az állat hasán képződik a tojás időpontja előtt. Ez a költőzacskó csak átmenetileg képződő bőrerszény, mely a tojást befogadja, abból az anyatest melegével kikölti a kölyket és később együtt tágul a növekvő kölyökkel: ha aztán az anya elválasztja kölykét és kibocsátja a költőzacskóból, akkor ez a bőrerszény ismét szükül és visszafejlődik és csak az oldalráncai maradnak meg, melyekben a szoptatásra való méhmirigyek nyilásai fekszenek. A hangyászsün rendesen csak egy tojást tojik és ennek a héja durva, pergamenszerü, mint sok csuszó-mászó állaté.

Ez a furcsa emlő körülbelül félméter hosszura megnő, hátát hosszu, merev és vastag tüskék boritják, melyeknek a szurása igen fájdalmas. Lábain erős karmok vannak, melyekkel gyorsan és ügyesen ás, amire szüksége van, hogy eleségét megszerezhesse. Ha megijed, vagy megragadják, rögtön összegömbölyödik, mint a sündisznó és ilyenkor nem igen lehet megfogni; egyébként nem védekezik és nagyon jámbor állat. Ha üldözik, gyorsan leássa magát a földbe; vagy, ha erre már nincs ideje, tüskés páncéljába burkolózik.

Rovarokkal, hangyákkal és férgekkel él. Fölturják a földet, lehántják a kidőlt, korhadó fák kérgét, szétrágják a pudvás fát, hogy a bennük tanyázó férgekhez, álcákhoz és rovarokhoz juthassanak. Különösen fenik a fogukat a termita-hangyákra, melyeknek agyagbolyait tervszerü ostrommal foglalják el és üritik ki. Köröskörül, ahol a boly a földdel érintkezik, barázdát vonnak és ezen belül mindent elnyelnek; majd lyukat vájnak a boly közepén, beleöltik nyelvüket a bolyba és az egész fészket kiüritik, nem hagyván nem egyetlen egy élő lényt, mely látogatásuknak hirmondója lehetne. A koplalást elbírják több hétig és a fogságban nem nagyon válogatnak, hanem a „vegyes” kosztot is megeszik.