Egy nagy spektákulum az egész, sansculotteokkal, forradalmi figurákkal, népgyűlésekkel, guillotine-al, látványosság, matéria egy jó fantáziájú rendezőnek, mégis - és itt van a hallatlan kvalitása - kevés drámát tudok, mely jobban kifejezné írója lelkiállapotát. Nagy zajt csap itt egy fiatalember - hogy befelé csendesen sírhasson - a forradalom kell neki, levágott fejeivel, ömlő vérével, elpusztult értékes és értéktelen életeivel, csak azért, hogy bebeszélje saját magának, mily semmiség az élet, hogy pusztulnak el benne az emberek - mily kiválóak haltak meg, jelszavak miatt -, eh, akkor talán nem olyan nagy baj, ha egy tehetséges ember huszonöt éves korában szintén elpusztul. Hiszen Danton is meghalt és a többiek mind.

Guillotinera hurcoltatja őket a darabban, a csupasz testű, véres kezű hóhér durván taszítja egymás után a halálos bárd felé a forradalom alakjait - azonban a menet után tántorog, sápadtan és lázongva, maga Büchner is, aki éppúgy tudta, hogy meg kell halnia, mint Danton és a többiek tudták ott a conciergerieben s a saját sikolyait és vergődését adta a dráma alakjaihoz. A dráma: Büchner magánbeszéde a halállal és a halálról.

E fekete tónusból keltek ki alakjai, innen van borzasztó őszintesége, innen - e nagy élményből és saját kínból - az erő, mely nyolcvan éven keresztül úgy tudta konzerválni, hogy mikor most színpadra támadt, a danse macabre e tébolyult éveiben, mindenkit megfogott és megdöbbentett a hörgés, vergődés és reménytelenség hangjaival.

De még ezen felül is nagy színpadi tehetség mutatkozik a fiatal íróban. Szabadon dolgozik, mint egy genie, szétdobja a színpad kereteit, s mint vastag vonalú szénvázlatokat rajzolja elénk befejezetlen képeit. Kitűnően érezteti a népet, látja a tömegek mozgását, s hallja bömbölésüket, nagyon élesen karakterizálja az egyes alakokat, Danton, Robespierre, Saint Juste feledhetetlen portrék gyanánt maradnak majd meg az emlékezetünkben, csodálatosan modern és bármily fiatal, már megvan az a fanyar bölcsessége, amit csak a nagyon kiábrándult embereknél találni, a korai érés színe ez, a halál hervasztó világítása.

A nőkről nem sokat tud - huszonegy éves volt! - egész líráját, ellágyulását Dantonon keresztül érezteti, egy véres kor kísérteties fényében. Utána lehet nézni az eltűnt Georg Büchnernek. Egy sajátságos, forrófejű és -szívű fiatalember túl korán távozott el.

A darabot Reinhardt fedezte fel s ő hordja most keresztül Svájcon, pompás anyag az ő rendezői fantáziája számára, roppant tetszik neki, az ilyesmit már könyv nélkül tudja Egy nap megérkezik Bernbe, másnap előadja a darabot, mely népjeleneteiben úgy hat, mintha ezer ember mozogna állandóan a színpadon s ez mind élő, ágáló, a főszereplőkkel összejátszó külön ember, s mégis egy kolosszális sötét tömeg.

Hogy csinálta ezt? Mikor tanította be? Hogy képes így mozgatni ekkora masszát, mikor más színpadi emberek számára három ember összejátszásának megteremtése is nehéz feladat - ez éppen a Reinhardt bűvészete (nem művészete). Ismerjük ezt az ellenállhatatlan tömegmozgatást az Oedipusból és a Judithból, mégis mindig újból meglep vele s csak a végén, mikor az egész felett gondolkozni kezdünk, vesszük észre, hogy ezek a dolgok Reinhardtnál mégis mindig egyformák, fárasztók egy kicsit s maniriertak.

Nagyszerűen bánik a világítással, inkább elhiteti velünk, hogy az egész francia forradalom az éj sötétjében történt, csak hogy alkalmazhassa különös, rembrandtos fényhatásait, a sötét tónust s az élesen megvilágított egyes figurákat. Sokat tanult e téren az angoloktól, s mikor így szabadjára dolgozhat, kitűnik mennyire, sokszor hidegen színpadias.

A figurákat is (Robespierre, St. Juste) nagyon élesen, a színpadi hatás abszolúte nem válogatott eszközeivel dolgoztatja ki jó színészeivel. Tele van meglepő és mindig hatásos ötletekkel, egy robusztus fantázia, szinte érezni mint született, a színpadon, munka közben egy-egy színpadi gondolata a színész, a világítómester, a kórusvezető számára, mert nála minden csak eszköz, hogy tobzódó elképzeléseit megvalósítsa s mindent a maga képére gyúrjon.

Van azonban egy, akivel nem bír, nem tudja maga alá teperni, nem képes rajta keresztül a saját hangját és színjátszását érvényesíteni, mert ez egy más egyéniség és sokkal finomabb, semhogy eszköz legyen bármily erős színpadi mester kezében, s ez Moissi, kinek hangját és lényének melankóliáját nem lehet - nem is szabad - megváltoztatni. Moissi Svájcban van internálva, mint a franciák hadifoglya, láttuk őt egyszer Zürichben játszani, színtelen és megtört volt, mint akiből kiszállt a lélek.

Most, hogy csatlakozhatott régi bandájához s maga körül érezte a levegőt, mely annyi törekvés, munka és művészi eredmény emlékével öleli körül - újra teljesen magához tért, még talán jobb volt, mint bármikor azelőtt. Ritka finom színészt, akiben van valami transzcendentális, valami halk fájdalom, melyen keresztülszűri a hangját és a mozgását, innen van, hogy az egész nagy spektákulumból mégis az ő alakja maradt meg legjobban, pedig a leghalkabb, de a legemberibb.

Ebben a színészben fejeződött ki legszebben nem a Danton, hanem a Büchner szomorúsága és fáradtsága, vívódása és lázadása, Moissin keresztül éreztük meg egészen a fiatal írót, kinek olyan erős és vad víziója volt az életről és történelemről, ami csak a közeledő halál súlyos atmoszférájában születhetett.

Lengyel Menyhért
Bern, június.