Szomory Dezső irodalmi alakja egy gyermekkori képet ébreszt bennem.

Arra a benyomásra kell gondolnom, melyet az első hangversenyen szereztem. A művész keze alatt a zongora, az ismert, polgári hangszer hirtelenül megváltozott. Végigfutott a billentyűzeten, hatalmas futamokkal, ugrálva, szinte lebegve a nyaktörő szakadékokon. Aztán a felső billentyűkön üvegszilánkokat tört, láthatatlan mozsarakban apróra morzsolta a hangok csillogó porát és széthintette a teremben.

Úgy rémlett, hogy nem is zongorázik már, de aprófát hasogat a klaviatúrán és lenn a basszusok mélyén százados törzseket dönt ki, szekercével. Nemcsak az ujjaival játszott, de az öklével, a könyökével, a homlokával. Viaskodott a zongorával. Néha úgy küzdött vele, hogy átölelték egymást, s nem lehetett tudni, hogy ebben a halálos ölelésben ki vesz el, a művész-e, vagy a zongora vagy mindketten, együtt.

Íme, ilyen homályos képzet-sor éled bennem, a művészről való regényes és régies fogalom születik újjá, mikor Szomory Dezső művészetéről írok. Hogy zenei emlékek kísértenek, az érthető. Szavai pianissimo- és fortissimo-i leginkább a muzsika hullámaira emlékeztetnek. Írásmodora egyenesen lisztferenci. Ő is ezer változatban, millió ékességgel és dísszel fejti ki egyszerű alaptételét.

Maga a mondanivaló, mely végeredményben mindig csak egyszerű tétel, azzal válik tündöklővé, hogy művész veszi a kezébe és a variációk minden gazdagságán át hozza elénk. Páratlan mestere a szavaknak. A szó művészei a többi emberekkel tragikus közösségben élnek. Régóta eltörölték azt a titkos írást, melyet az ókoriak a beavatottak és hozzáértők számára tartottak föl és ma már mindenki olvashat, mindent egyformán, azt is, ami nem neki szól.

Minthogy pedig az irodalom leginkább eszköztelen művészet, melyhez csak egy toll és egy darab papír kell, a kifejezője csak a leírt, vagy a kimondott szavak, majdnem minden ember jogot formál arra, hogy hozzászóljon, aki írni és beszélni tud. A többi művészettel szemben a közönség szerényebb. Némiképp zavarba hozza a kellékek sokfélesége, a hangszerek ismeretlen szerkezete, az ütemek matematikai beosztása, vagy a festőállvány, az ecset, vagy az agyag, a bronz, vagy az építészethez szükséges mérnöki tudomány. Lehetetlen azonban, hogy ezzel az íróval kapcsolatban, aki ritka művésze az írásnak, az írás mesterségével szemben ne érezzen tisztelettel teljes ámulatot akár a felületes szemlélő is.

Ami azonnal szembeötlik, pár sor elolvasta után is, az a rendkívüli szenvedélyessége. A múlt században egy írói iskola alakult, mely a regényirodalomban az érzéketlenséget, a hidegvérűséget, a szenvtelenséget az impassabilité-t hirdette s azt a hitet vallotta, hogy az írónak az egyéniségével háttérben kell maradnia, minden becsvágya csak az lehet, hogy minél jobban előtérbe hozza alakjait, ő maga pedig minél jobban eltűnjön mögöttük.

Szomory Dezső közvetlen visszahatása ennek az iránynak. Ízig-vérig regényes. Még alakjain át is tüntet az egyéniségével. Emberei öntudatosan és akartan egytől-egyig az ő nyelvét beszélik. Stílusa roskadozik az érzések terhétől. Csupa kép és szín, csupa hasonlat, csupa egyéni észrevétel. Látjuk, amint mondatainak tajtékzó torlatából fölemelkedik az író görcsösen rángatózó keze, és kifejezés után kapkod. "Mit mondjak?... és minden... istenem..."

Ha a föntebb említett írók, kik határozottan az ellenképei, a pontos, az egyetlen jelzőt keresték, ő halmoz. Mint romantikus végletek közt mozog. Az egyik hőse egy nagyherceg (Ünnep a Dühöngőn), a másik egy fegyenc (Visszatérés a börtönből), vagy a világ legboldogabb embere (Falusi tájkép), vagy a világ legboldogtalanabb embere (Az isteni kert), vagy úr (Lady Gardiner) vagy lakáj (Ivanhoe) vagy egy isteni nő (A Grosvenor-ostor), vagy egy mocskos, külvárosi dajna. (A pékné).

Mindegyik tárgyhoz egyforma érdeklődés köti. Távol van azoktól a széplelkű műkedvelőktől, kiknek "hangulatjaik" vannak, melyeket a hozzá-nemértők "egyéniség"-nek szoktak nevezni, ő író, akinek köze van az élet teljességéhez és alkot, szerkeszt, összetesz, komponál. A romanticizmus ellentétvágya végigvonul munkásságán. Hihetetlenül finom és hihetetlenül közönséges, vaskos, ordináré.

Mert a regényes író érzésben csak felsőfokot ismer. Egymás mellé állítom e két különböző elbeszélés-részletet. Az "Egyszerű történetť pár mondata: "Az ebédlőben hervadozó jázmin illatozott az asztalokon, bánatos kis kék virágok mellett, amelyeknek alig volt nevük többé, mert elvirultak és elkoptak a csendben. Nagy kerek asztalok voltak itten, távol egymástól s ünnepélyesen, a földig érő súlyos abroszokkal, mint a fehér ravatalok..."

Az "Alice, a jó gyilkos" pár mondata: "Otthon még leültek az asztalhoz és a középen egy apró lámpás égett, kormos üveggel. A szoba mélyén, az elnyűtt fekhelyen, kékesfehér s feldúlt vánkosok fetrengtek, mint a megkéselt ludak. (Valdemár) holmi zsíros sertésféléket, csorba tányérokban az asztalra csoportosított s egy üveg bort is leállított a vendéglátó házigazda önérzetével...:"

Itt a két véglet. Nekem azonban mind a kettő egyet jelent, azt, hogy az író idegrendszere az összes életjelenségekkel szemben csodálatosan érzékeny. Honnan veszi a tárgyait? Vagy a hetedik égből, a hihetetlen elképzelések birodalmából, melyben árnyak, jelképek, titkok suhannak, vagy pedig a hetvenhetedik pokolból, az utolsó bugyorból, a szörnyű valóságból, mely pirospozsgás, vagy rothadt, de mindenesetre rikító, a nyomortanyákból, a züllött kávéházakból, a gyilkosok rókalyukaiból.

"Az isteni kert"-ről egy kopasz, öreg újságíró álmodozik s képzeletbeli alakjával, egy csodaszép szeretővel népesíti be, aki sohase élt. Két remekbe készült elbeszélése pedig az "Alice, a jó gyilkosť és "A pékné" két budapesti gyilkosság lélektani újjáépítése, két újságcikk irodalmi magyarázata, az adatok és szereplők pontos figyelembetartásával, a rendőri krónikák továbbfolytatása, melyekre mindenki emlékszik még. Az egyik: egy beteg-idegzetű színésznövendék rablógyilkossága, a másik: Mágnás Elza esete. A tárgy választásában is a végletek találkozását észleljük, mely az író legfőbb jellemvonása.

Szomory Dezső művészetét, aki 1900-ban kiadott egy francia nyelvű elbeszéléskönyvet is (Les grands et les petits Moineaux), egyesek kifejezetten franciásnak tartják. Ezt az észrevételt fölületesnek ítélem s csodálom, hogy hitelt talált, még nálunk is, ahol különben a külsőségek alapján hozott irodalmi ítéletek hamarosan gyökeret vernek.

A simaságot, belső és külső összhangot mindenekelőtt kedvelő latin szellem aligha tarthat testvériséget ezzel a rendkívüli íróval, aki minden csillogó volta és csiszoltsága ellenére, mely először ötlik szembe, főképp a dolgok igazi mivoltát keresi, gyötrődve és türelmetlenül, még a forma rovására is. Sok tekintetben inkább a germán szellemmel testvéries. Legföljebb a díszítésben, a festőiségben, a mesterségbeli tudásában meg a szabad, szókimondó életvágyában latinos.

De a formákat is megvető, mélyre-érő kutató-ösztöne és sugallata már germán. Érintkezik benne a két szellem, ebben a sajátságos egyéniségben forradnak össze az öröktől fogva ellenséges világnézetek, a latin és a germán, azaz a francia és az angol. Életének két nevezetes állomása: Párizs és London. Balzac-ot, Alphonse Daudet-t és Jules Renard-t (olvassuk el a "Falusi tájkép" című rajzát) emlegetik, mint francia mestereit.

Ellenben skarlát gyilkosai, röhögő sírásói, kancsal ember-szörnyei, forradalmas égboltozata, üstdobjai egyenesen Shakespeare-t idézik, lovagi színei Walter Scott-ot (Régi szent történet), nyomor-képei, gonosztevő-históriái, a külsőségekben, Dickens-t (Visszatérés a börtönből), ínyessége, választékossága, a holdról való megismétlődő epekedése pedig Wilde-et. Mindezek azonban apróságok, a szellemi rokonság jogán való természetes találkozások, a regényes írók lelki azonossága.

Fanyar humora és kesernyés szatírája hasonlóan erősen regényes sajátosság. A temető mögött feltűnik egy kabaré s a kabaré mögött egy temető. Mindég ellentétek. Ultramodern, de néha a nyelvújítás kevésbé ismert szókincsével is él. "Alice, a jó gyilkos" egyik hősét, a feslett színinövendék kitartóját kaján, romantikus szójátékkal Bérly Valdemárnak kereszteli el, amint egykor régi magyar írók Szellemfy-nek nevezték azt, aki szellemes.

Ezen a helyen módunk van beszélni a stílusáról és a magyarságáról, melyről évek óta vitatkoznak. Vannak mondatai, melyeket egyenesen dalolni lehet, olyan nemes a lejtésük s az a hit kel bennünk, hogy hexameterben vannak írva: "Majdnem egyedül laktam a vörhenyes téglák tetejében, elhagyva szürkén; fáradtan és tragikusan, mintegy magányos lovag a vártoronyban, ahol az űr kongott, mint egy dallamos ágyú és a múló idővel telezengte a roskatag eget."

Természetes azonban, hogy az ő stílusa nem lehet mindig iskolásan-egyenletes, kinyalt és szabályos. Akik annak idején a gallicizmusát, vagy az anglicizmusát hányták a szemére, tévedtek. Alig-alig lelni itt ilyen idegenszerűségeket. A mondatok szerkezete pedig, ha nem is mindig magyaros, annyira magyar, innen való, hogy - próbáltam - lehetetlenség szóról-szóra franciára, vagy angolra tenni.

Azok azonban, akik e sajátos magyarságot a szokvány-magyarságra óhajtanák fordítani, szintén pórul járnak, mert a kákán-csomót-keresők többnyire a stílusa tömörségét, fulladozó bőségét, ugrándozó idegességét tekintik magyartalanságnak. Egy nyelvész-barátom elémrakta ezeket a mondatait és megfejtést kért: "Ez egy főispán leánya, és mégis rettenetes híre van. És mégis olyan magasról néz, amint jön a Váci utcán, úgy fönn van a levegőben a vadszőke fejével, mint jaguár a háztetőn."   (Mándy Kázmér öngyilkossága.)

Főképp a hasonlatot nem értette. Holott éppen ez emeli magasba a jellemzést. Egy nőről van itt szó, aki ölő szilajságával a jaguárhoz hasonlatos, s a polgári korzón annyira természetellenes, annyira fölötte álló, mint egy "jaguár a háztetőn." De minek elhígítani a szavak természetes pátoszát? Az igazi stílus föl nem bontható, meg nem változtatható, kisebb egységekre nem szakadó lényeg. Ilyen ez a pár mondat is, melyben - a legmélyebb mélységeket érintve - egy halott-néző számol be az érzéseiről: "Az élet csak éppen annyi volt bennem e percben, hogy még itt voltam az ágy előtt.

De minden idegszálammal átszármazva, roncsolt képzeletem hárfáján lázasan bemuzsikáltam magamat az utánérzés melódiáival, pokoli plágium, hogy egy nap csakugyan az én találmányom legyen".  (ti. a halál.) Aztán később: "Már akkor tele voltam halotti dolgok kivirulásával, rothadó tubarózsákkal, kripták mohával, nyüzsgő nekrofíliákkal és a halántékomon fölborult temetők lüktettek. A szívem megtelt zord katafalkköltészetekkel, szurokba mártott festészettel, sötét tébolyokkal, sírásó freneziákkal, szomorú fűzekkel mint a boglyák, halottas kertekkel mint királyi parkok, tündöklő szökőkutakkal, melyekben a vízsugár tört csontok fölporzása volt, csillogó szilánkmiriád egy elsárgult nap alatt valami elrettentő sivárságban."

Tessék ezt az érzést, de pontosan ezt, másképpen kifejezni. Minden kísérlet kudarcot vall. El kell fogadnunk nábobian-gazdag, zuhatagos, ellentétekből szövődő magyar nyelvét, mint új ajándékot.
"Az élet diadalať című új könyve, melynek alkalmából ezt a cikket írom, öt elbeszélését tartalmazza. Szomory Dezsőre, 1910. óta, hogy ŤAz isteni kertť megjelent, úgy tekintünk, mint egy magában álló irodalmi jelenségre.

Új könyvében régi értékeit találjuk.