A nemzet és az uralkodópár nagy ünnepsége lezajlott, a szent korona, amely oly hosszu ideig nyugodott páncélszekrénybe zárva, ifju király homlokát és szép, melegszivű királyné vállát értintette. Az ünnepek után elégikus, kissé bánatos hangulat azonban nem ragadja meg szivüket a koronázás utáni napokon.

Nem fáj a szívünk a királyi pár távozása miatt sem, hiszen tudjuk, hogy visszajönnek, most már lesz lakója a budai várnak. De még másfajta örömet is jelent számunkra a jövő és más meggyőződés is támadt lelkünkben a koronázó napok alatt. Lehetetlen, hogy aki éber szemmel, fogékony elmével nézte végig a mult napok eseményeit, észre ne vette volna a változást, amelynek boldog részesei vagyunk mindannyian: magyarok.

A királyi pár itt időzése arról győzött meg bennünket, hogy hála a mindenhatónak, más élet kezdődik a magyar nemzet számára. A király ugy áll előttünk, mint egy ifju és boldog hős, aki a világháboru küzdelmeiben gyöngéd hitvesével és drága gyermekeivel együtt éri meg örömteljes koronázását, aki a magyar nép szeretetének legigazabb megnyilvánulása mellett lép trónra. A magyar nemzet pedig ugy szerepel, mint aki a vérzivatarban a király hüséges segítőtársa volt; együtt harcolt a királylyal és a királyért. Mi sem természetesebb, hogy ez az együtt végezett küzdelem örök kapcsot teremtett az uralkodó és nemzete között. A nép megmutatta, hogy mire képes és a királynak minden tette, minden lépése igéret arra nézve, hogy szeret, megért bennünket, hogy szivünk szerint óhajt tenni és sok sebünkre irt keres.

Körülbelül ezekben foglalható össze az a benyomás, amelyet a koronázási napok fényén, ragyogásán és sok ősi ceremóniáján is megéreztünk. Bizonyos, hogy a formaságok tultengése mindig a lényeg rovására megy. Ebben a tekintetben azonban őszinte csodálat illeti meg a királyi párt. Amikor a nemzet szeme reájuk volt irányítva, midőn a felbuzgó érzelmek templomi ünnepélyességüvé varázsolták az aranyos, biboros termeket, a trónus magasan minden fenköltsége és királyi fenségessége mellett is emberei tudott lenni az uralkodó.

Aki egyszer látta, tudja, hogy érző, meleg szíve lehet. Először volt alkalma tapasztalni ezt a magyar bakának, a fronton küzdő sok magyar legénynek. A trónörökös kék szeme, férfias, mély tekintete sok jó magyar fiunak remegtette meg szivét. Most aztán mi is láttuk, hogy ki a királyunk. Ifju, bátor, nyilt szivű, kegyelmes felség, akihez mindnyájuk legszeretetteljesebb, legjobb kivánsága fűződik. Ettől a jeles, szivünkhöz nőtt vitéztől biztos hittel várhatjuk a szebb jövőt, a nemzet és király közti szelíd és mégis minden ércfallal dacoló megértést.

Ezért nem szorul össze szivünk, hogy a felséges vendégekkel eltávozott a vonat nyugat felé. Tudjuk, hogy visszajönnek, tudjuk, hogy szeretetünk a szivünkben maradt ugyis. Most, mintha szebb korszak virradna, mintha régi szép idők fénye ragyogna felénk. Minden magyar ember foglalja imába ezt a reménységet és a hő kivánalmat, hogy a királyi pár és a nemzet boldogságára elmondhassuk ezekre a keletkező szép napokra az áment.