Az élet valóságos fejlődésével s megtörtént változásaival szemben a konzervatizmus hátráltatásul, vagy ha ez mind lehetetlenebb, önáltatásul megteheti, hogy a corpus jurist egészen a maga eszményeinek képére szabott állapotban tartsa. Az irodalommal ezt nem teheti.

Az irodalommal csak azt teheti, hogy ha s a mennyiben nem felel meg eszményeinek: nem veszi tudomásul vagy nem ismeri el. A politikában a novarum rerum studiumra rá lehet mondani, hogy felségárulás. Az irodalomban csak azt lehet rá mondani, hogy nem irodalom, s az unokára, ki nem úgy költ, mint a nagyapák költöttek volt, rá lehet mondani, hogy nem költő.

Ez nálunk annál könnyebb volt, mert itt a nagyapák valóban nagy költők voltak. Ugyanakkor, mikor az irodalom Vörösmartytól Arany Jánosig (és, kinek költői jelentőségére végre rájövünk: Jókai Mórig) nagyjában híven tükrözte azt a politikumot, mely 1867 utánra is eszménye maradt a politikának, egyben annyira művészi, annyira nagy művészet volt, hogy e kis nemzet művészetét a legnagyobbaké mellé emelte s ugyanekkor törekvéseit a magasrendűség zománcával vonta be.

Akik másképp költöttek s másról beszéltek: mindent mondhattak, csak azt nem, hogy a minták, melyeknek követésére a hivatalos bírálat utalja őket, ne volnának tökéletesek. S hozzájárult ehhez még valami. Az irodalomnak egyéb művészetekhez képest átka az, hogy anyaga a szó, s ha írni és olvasni nem, de beszélni tud minden ember. Ez tág kaput nyit nemcsak termelői, de fogyasztói közt is a dilettantizmusnak. Egyéb művészettel szemben az ember még lehet szerény, ha meg kell vallania, hogy idegen tőle.

De az irodalommal szemben az emberek büszkék arra, ha valamit nem értenek, s nem azt hiszik, hogy ők fejletlenek, hanem hogy az író komédiás vagy nyegle. 1867 után és óta minél több olyasmi lappangott életünkben, mi a törvények s a pártprogramok papírjáról hiányzott s neve a mi mindent összevéve oligarka társadalmunkban még sokáig lehet hallgass: az irodalomban, mely a lelkek kibuggyanásának tartománya: hangjában, formáiban, érdeklődéseiben s egyéniségeiben annál több olyasmi mutatkozott, ami új volt a régihez, vagy, ha csak nálunk volt új: még idegen, talán ellenségesnek s méregnek is tetsző a hazaihoz, a megszokotthoz, az ajánlatosnak és igazinak vélthez képpest.

Éppen mert a politika hagyományosan nagy súlyt vetett az irodalomra: a politikai gyanú is táplálta a hivatalos esztétikát az újdonságok ellen való indulatában, s aki a hivatal szavazata ellen a sokak szavához fellebbezett, találkozhatott a röhögéssel, mely, mint a gyermeknek, a közönségnek is legszentebb joga mindennel szemben, amiről még nem érzi, hogy köze van hozzá.

Így vált el nálunk az irodalom attól, amilyennek kimondták, hogy illik lennie, amilyen megparancsolták, hogy legyen. Lassanként úgy fordult, hogy a jelentkező nagy, sőt legnagyobb tehetségeknek alig volt vagy már nem is volt hol lépniök közönség elé, az írónak hol találkoznia olvasóval. Ugyanakkor, mikor az elfogadott irodalmat kezdte sorvasztani minden művészetnek megölője: az utánzás.

Ezzel, nagyjában ilyen állapottal szemben volt az íróknak önsegélyük a Nyugat. Nem panaszkodhatott visszhang híjáról s elég hamar megértetéséről sem. Sőt nemsokára úgy fordult, hogy a megértésen fölül még félreértés is új vagy még egy rendeltetést adott létezése tényének.

Minthogy amit a hivatalosság elismert, az egyféle volt s amiket el nem ismert, azokban volt bizonyos közösség, ha egyébé nem, hát az életkor s az érdeklődés hangjáé s az idők szava rokonul szólt ki különböző művészetekből is, s az erősebb művészegyéniségeké túlzengette a csendesebbekét: mindebből csakugyan, szándéktalan s öntudatlan kialakult valami egyformasága a megjelenésnek, s a jóhiszemű és lelkes ártatlanságban felkeltette a hitet, hogy tehát ezentúl ez lesz a helyes és megfelelő költészet s ezt kell utánozni, nem amazt.

A hivatalos szűkkeblűséggel s a hívatlan szűkeszűséggel szemben egyformán tudatban kellett tartani az igazságot, hogy éppen az utánzás, éppen a kötelezőség az, ami nem művészet - hogy a művészet minden magát megjeleníteni tudó egyéniség igazának tartománya, hol tehát az újonnan jöttnek, ha a maga lábán jött és volt hozzá lába mindig igaza van ugyan, de ez az új igaz nem olyan, hogy, mint a politikában s a tudományban, hamisságban marasztalná a régit.

S meg kellett magyarázni, hogy ez nem holmi opportunista felfogása a művészetnek, hanem inkább tudományos, mert a művészet leglényegéből, emberegyéni származásának sajátságából levont bírálata és gyakorlata.

De mindezzel nincs befejezve az, amivel az írók maguknak s a köznek tartoznak, melytől megértést kívánnak. Amiket a politika az irodalomtól követelt volt: abban lehetett barbár, de ami óhajtásokban fogantak volt e követelések: azokban foglaltathatott igazság.

Az irodalom joggal mondhatta a politikának, hogy: én olyan vagyok, amilyen vagyok, s minél inkább nemzeti jónak tekinted az irodalmat s ebből származtatod az irodalommal szemben támasztott igényeidet, annál nagyobb kárt teszel e nemzeti érdekben, ha parancsok béklyójával elernyeszted az irodalmat.

Ám a politika is mondhatta, hogy a felfogások, az érdekek s a csoportok, melyek az új irodalmi hangokban jelentkeznek, sokban enclaveok a nemzetben, szigetek tengerében, sőt, olyik, szálkák testében. Minél hevesebben figyelmeztette az irodalom a társadalmat, hogy a politika az irodalmat egyenesen nem igazíthatja, csak közvetetten, ha olyan állapotokat teremt, melyek a társadalom egységével s az élet egyöntetű teljességével az írókat is olyanokul születtetik, kik ez egyöntetűségből ki nem fajzanak: annál fájdalmasabban kellett magának is éreznie a társadalom széttépettségét, meghasonlottságát, önnön magában való idegenségét.

Az irodalom ténye és izgatása teremthet magának elismertetést, de közönséget nem. S ha egyéb nem, már az ez után való természetes és nemes áhítozás ráterelhette az írókat a politikai érdeklődésre. Politikával, az egésznek való s az egész számára üdvös politikával segíteni kialakítani azt a nemzeti egységet, melyből az ő egyetemes lelkének hű mása gyanánt vetődik ki a manapi irodalom: ez a törekvés logika szerint váltotta fel vagy egészítette ki az írókban az elszántságot, mellyel elébb az irodalom önjogúságát a politika felsőbbségi igényei ellen védték.

S ezzel annál kevésbé határsértőek vagy túlkapóak, mert nemcsak hogy az írók egyenként is polgárok, kiknek joguk a politika, de maga az irodalom, maga a művészet is nemzeti életág, melynek, mint a termelési ágaknak megvan joga az érdekérvényesülésre, s meglehet, mindezeknél megokoltabban, az a hite, hogy az ő érdeke közérdek.

Ezekben körülbelül össze van foglalva a Nyugat eddigi kilenc évének története és gondolata. S egyben a továbbiaknak programja.