Jókedvűen nem lehet panaszkodni. Mindamellett szomorubb panaszos sem akadt egyhamar a rendőrségen, mint az az ur, aki a minap könnyhullatva állított a főkapitányságra.
- Elveszett mindenem. Kilopták kabátom zsebéből a pénztárcámat. Tizenegyezer korona volt benne. K.p. tizenegyezer korona! Ezt nem élem túl… öngyilkos leszek… segítsenek…
Némi ideig tartott, amig az öreg ur – mert az volt – annyira lecsillapodott , hogy a történteket jegyzőkönyve adhatta.

- Az Erzsébet-köruton villamosra vártam – mondotta. – Már a megálló helyen gyülekeztünk sokat. A villamos pedig természetesen zsufolva volt. Sietős dolgom lévén, a többekkel feldolgoztam magam tehát én is a perronra. Mellettem egy katona állt, aki ujságot vett elő s olvasgatni kezdett. Láttam, hogy a Höfer-jelentést tanulmányozza és kiváncsian odahajlottam az ujságja fölé….”A románokat megsemmisitő vereség érte….” Valami lökésfélét éreztem most a kabátom alatt. Ejnye, az a tolongás! De nem hederitettem rá és tovább olvastam…”Huszonöt ágyu, számos fogoly…”. Megállóhoz közeledtünk s a katona, utána egy másik sietve leugrott. Nem tudom miért, de valami ösztön arra késztetett, hogy a zsebemet megtapogassam. Eltünt a tárcám! Tolvajok! – kiáltottam el magam és a katonák után futottam. Honnan vettem, hogy ők a tolvajok? Nem tudom. Az az előbbi ösztön talán… A katonákat elfogták, de tárcám, a pénzem nincs nálunk.

Az öreg ur jól sejtette. A katonák közül, az egyik tényleg zsebtolvaj volt a civiléletben. És másnap megnevezte harmadik társát is. Azt, akinél a pénz volt. Löwy Pál azonban – egy ujdonsült, de annál vakmerőbb tolvaj – körömszakadtáig tagadott. Még akkor is adta cinikusan az ártatlant, mikor lakásán egy csomó értékes nyakkendőtűt találtak, melyeket zsonglőrügyességgel szedegetett ki figyelmetlen uraságok nyakkendőjéből. Végül azonban mégis kénytelen volt a derekát beadni. Pénz azonban, a tizenegyezer korona sehol sem akart előkerülni. A szomoru ember mind szomorubb lett…
- És mégis csak maga lophatta ki! – siránkozott – Hozzá még el sem költhette. Istenem mi lesz velem? Ennyi pénz és oda veszett. Főbe kell lőnöm magamat.
- No hát mondok valamit! – felelte a tolvaj, aki látszólag mind kedélyesebb lett, amint jobban-jobban szükült körülötte a hurok. – Engem most lecsuknak s nem vehetem hasznát a pénzének. Pedig milyen biztos tippem van a jövő vasárnapra!.... Kétszer is kifizethettem volna magát s még mindig maradt volna egy kis pénz. De isten neki! Nem akarom a vesztét. Maga is zsidóember, én is az vagyok. Tudja mit? Visszaadom a pénzét. Persze nincs nálam, de megmondom, hol van, hová tettem…
És csakugyan szavának állt a tolvaj.
Elmondotta, hogy hol rejtette el a pénzt; ott senki sem férkőzhetett hozzá, megtalálhatják.
Ugy is volt. A tizenegyezer korona hiánytalanul meglett. Talán fölösleges lesz mondani, hogy a szomoru panaszos ember most már jókedvű lett, aki tekintetével valósággal hálásan cirógatta körül a jószivű tolvajt.