Motívumok jelennek meg e versekben, a költő régi és kedvenc motívumai: sírásos tűnődés a hídon, az Üllői-út emlékekkel terhes említése, piros színű, cukros teák, az orvosságot nyújtó ezüstkanál bágyadt csillogása - motívumok, melyeket a költő régebbi költeményeiben a szárnyaló lendület csaknem áradozó bőbeszédűsége hömpölygetett. Az új kötetben e motívumok rövid, szaggatott említése robbantja ki mindazt az energiát, heves, ingerült bánatot, mely a régi versek ömledező soraiban csendesebben oszlott meg.

Ez nem egyszerűség, hanem olyasvalami, ami ahhoz a végtelenül fájdalmas gesztushoz hasonlatos, mellyel a minden táncok tökéletes művésze rándítja meg testét, mikor unja a szobrászi szépségű, tökélyük dacára is elégtelen mozdulatokat s valami új és vad lépést, egyetlen kétségbeesett dobbantást próbál, melyben elevenebben és enyhületet adóbban robbanjon ki a lélek csodálatos fájása minden ismeretes és végigpróbált koreográfiáknál.

Ezen a ponton értjük meg tökéletesen Kosztolányi költészetének "modernség"-ét. Ez nem gőgös és elbizakodott újmódiság, mely lenézi a múlt nemes eredményeit, hanem a huszadik század költőjének, a formai rutin unottjának vágyódása eddig nem hallott zenék és hangszerek után.

A régi muzsikák tökéletesek lehettek, az új költő maga is pompás és feledhetetlen dallamokat tudott rajtuk, de örök és gyönyörűen fájdalmas vágy bennünk, hogy elhagyjuk az elért tökélyt s új, magunk vívmánya gyanánt tekinthető lírai kifejezést fájtassunk elő magunkból.

Íme, mily bizarr és új hangszerek jelennek meg ebben a kötetben is: olvasásánál aligha tűnhetik elénk ama görögös, árnyas "berek", melyben a Múzsa lantja peng, inkább egy modern, villanyfényes színpad kábító vízióját látjuk, ahol egy fájdalmas arcú, nagy Pierrot áll furcsa tárgyak közt, melyek ujjai érintésére váratlan felsírnak, ideges és gazdag zenével.

Ott van e rekvizitumok közt a költő régi, dús szavú hangszere is, nagy, sárga ragyogású érckürt: az Ősz heroikus trombitája, de mennyi minden még ezen kívül: egy kis halottas pléhkoszorú árván zörren meg, a cigaretta fehér rudacskája, mint különös ezüst sípocska szól, egy régi kávéház ócska bútorai az ifjúságot siratják, s még a kávéházi árus különös bádogbékái és csörgői is a fájdalmas líra kifejező hangszereivé lesznek.

A fentiekben megkísérelt általános jellemzés után külön kell méltatnunk a szép kötet néhány legkiválóbban sikerült darabját. Az "Ének Virág Benedekről" című költemény a "vén századok bús mélyei"  felé fordul, ideges visszavágyódással a "modern technika" korából.

A régi költő árnyát idézi az új költő, megható érzékenységű kegyelettel s a könnyes humor finom ragyogtatásával. A "Bús pesti nép" című vers a proletárok felé küldi a mélységes szeretet néhány különös tisztaságú szavát, hogy tanúságot tegyen arról, mily testvéri bensőséggel izgatja a kor költőjét a kor nyomorultjainak sötét szenvedése.

A "Rózsa", mely igen nemes példánya a szerző régebbi költési módjának, egy táncosnő képét szövi elénk az emlékhangulatok halványarany és lila selyemfonalaival. S a kötetnek s egész új líránknak egyik legszebb dísze a költő beteg feleségéhez intézett óda, mely a gyöngédségnek, az aggódó odaadásnak, a "fogcsikorgatáson és könnyen által" kiharcolt édes összetalálkozásnak ájulatos felmagasztaltságú éneke.

A kötet a Tevan-cég csinos kiadásában jelent meg.