Ha valahol, a zeneesztétikában jogosult a szkepszis a fennálló, általánosan ismert és elismert tételekkel szemben. Feruccio Busoni, a jelenkor egyik legnagyobb zenésze, nemrég megjelent érdekes aforizmagyűjteményében [*] kimondja a döntő szót: a műzene, a nyugati ember zenéje a maga alig négyszázéves múltjával túl fiatal ahhoz, hogy szentesített tradíciói legyenek. És ha vannak, nem vonatkozhatnak a zene ősi princípiumaira, nem köthetik meg lendületében, nem zárhatják le fejlődését.

Amit ma formának nevezünk: a zeneművek architektónikus, szimmetrikus elrendezése, ismétlésen, utánzáson, ellentéten, fokozáson alapuló tagozása egyes nagy zeneszerzők egyéni megnyilatkozásaiban a természeti erők spontánságával alakult ki, de az epigonok kezén sémává merevedett és hittétellé csontosodott. "Nem sajátságos", kérdi Busoni, "hogy a komponistától mindenek előtt eredetiséget követelnek, de megtiltják neki, hogy a formában eredeti legyen?"

Busoni szkepszise nem áll meg a forma problémájánál. Éles és elfogulatlan kritikával sorra veszi a zeneesztétika gyakran és gondolattalanul ismételt közhelyeit. Rámutat a modernség fogalmának tarthatatlanságára. Kimutatja, hogy az "abszolút zene" és a "programzene" állítólagos, lényegbeli ellentéte üres jelszó. A szokott iskolás értelemben felfogva mind a kettő egyformán egyoldalú és korlátozott. Az egyiket a mesterség szabályai kötik meg, a másik a költői vagy filozófiai idea Prokrustes-ágyában szenved.

Érdekes, amit a hanggal való ábrázolás lehetőségeiről mond, s tovább ezzel kapcsolatban a színpad és a zene viszonyáról. Az opera jövőjét az őszinte játékszerűségben, a természetfölöttinek, a szabad fantasztikumnak uralmában látja derengeni.

A muzsika szabadságának ihletett hirdetője Busoni. Egyforma nyomatékkal követeli a szabadságot az előadó és az alkotó művésznek.

Küzd a hangjegyek zsarnoksága, a betű szerinti visszaadás kicsinyes kötelezettsége, a konvencionalizmus ellen. Hangsúlyozza az egyéni értelmezés, a pillanattól inspirált előadás jogát. A muzikalitásról, az érzésről, a stílusról, a zenei "mélység"-ről, a rutinról szóló szellemes és kifejezésben jólesően tömör megjegyzéseket csak a közös alapgondolat tartja össze. Mindegyikben fölcsillan valami az új zenei esztétika és etika épületének körvonalaiból.