A mizériák szakadatlan láncolatához még egyet kell tartósan odafüznünk: az aprópénzhiányt. Kifogyott, vagy elbujt…akárhogyan van, tény, hogy nincs! Vagy legalább a legritkábban van. Ebből pedig nevezetes bajok keletkeznek. A villamosról leszállítanak, hiába kérkedel és követelőzöl nagy pénzeddel, az üzletben pedig vállvonogatva, sajnálkozva visszarakják az árut, ha nem tudsz aprópénzzel fizetni.

A legnagyobb bajban van azonban embertársaink között az aprópénz körül az, akit a Gondviselés fizetőpincérnek szemelt ki. Igazán nem a legrosszabb foglalkozás – felér akárhányszor egy kis miniszteri osztálytanácsossággal is rendes körülmények között – ma azonban keserves a „főurak” sorsa is. Mintha mindenki ellenük esküdt volna! Az aprópénz fogyatkozásban szenvedő összes urak a vendéglőkben, a kávéházakban a fizetés alkalmával akarják ezt a hiányt behozni.

Törvényben, rendeletben nincs, de a mindig szolgálatkész, udvarias fizetőpincérnek okvetlen kell, hogy aprópénze legyen. Ebben minden vendég szolidáris. Az aprópénznek tehát ilyen körülmények között nagyon felszökött a kurzusa, s ismerünk eseteket, amikor jóval túlfizetik az aprópénzt nagy pénzzel, csakhogy legyen. Hogyne volna tehát kedves és csábító, mikor egyszerre csak megszólal a telefon és sürgősen kéretik például Guszti főpincért:
- Halló! Ki beszél? Maga az Guszti? Kell-e aprópénz?
- Hogy ne kellene?!
- Nohát segítek magán! Itt – most következik valami név – kereskedő beszél. Egy vidéki vevőm nagy megrendelést csinált és csupa aprópénzben fizetett. Koronákban és nikkelben. Még rézpénz is van sok. Képzelheti, milyen szivesen átvettem, de annyi, hogy nekem már sok is. Nekem is tesz szivességet, én is magának, ha beváltja nagy pénzre. Mennyi aprópénzre volna szüksége?
- Amennyit lehet, annyit átveszek.
- Jól van! Küldjön háromszáz koronát a pikkolóval. Hogy hová? Hjah igaz, majd elfelejtettem. Átmegyek most a Hangliba. A pikkoló ott megtalál. Akármelyik pincért megkérdezheti, majd utbaigazítja.
A pikkoló tehát elmegy a háromszáz koronával. Pont a Hangli előtt beleütközik egy urba.
- Te vagy az, akit a Guszti küldött?
- Igenis, nagyságos ur!
- Jó! Add ide a háromszáz koronát. Az érte járó aprót egy boy-jal már elküldtem a gazdádnak. Hol is voltál ilyen sokáig? Nem győztelek várni. No mit bámulsz?
A hang erélyes, a hang nem tűr ellentmondást.
- Igenis, nagyságos ur! – felel szepegve a kis pikkoló és átadja a pénzt.
Otthon pedig kiderül, hogy a Guszti főpincérnek dehogy küldték meg az aprópénzt. Szinét sem látta s az ügyetlen pikkoló-gyerek alaposan megkapja a magáét. De ez nem segit a dolgon, nincs hát most már sem nagy, sem aprópénz!
A csalás elég kezdetleges, elég ostoba és mégis már temérdeken ültek fel neki. Pécsett, Baján s legutóbb a fővárosban bukkantak fel ezek az aprópénzcsalók.