A villamosközlekedés Budapesten kezd egészen mulatságos dologgá lenni. Aszongyák, hogy így, meg ugy, Berlin, hogy ott még nagyobbak a mizériák; mindez szép, szép, de kérjük ássan, a mulatságosságából a pestinek mégsem engedünk e jottányit; azt, uraim, nem lehet kétségbevonni, hogy Pest ezen a téren fejhosszakkal vezet.

A kalauznő például. A multkor összeszidott, mert a villamos nagyot zökkent valamelyik kanyarulatnál és rádőltem. Szegény boldogtalan falusi teremtés ebből valami vad férfiasságot olvasott ki, rámtekintett átverő szemekkel és mindössze ennyit kérdezett: " Talán egyenesen állna az úr?"

Egy órával később, egy másik villamoson, a kalauznő volt az aki rámzuhant. Bekönyökölte a kalapomat, lenyomta egészen a fülemig, s mikor mint ilyen szánalmas figura mutatkoztam előtte – kaczagott rajtam. Szivből és ugy mint a harangcsengés.

Aztán itt van még egy mulatságos dolog. A Rákóczi-út és az Erzsébet-körút sarkán a közönség tódul le a villamosról. Nehezen megy a dolog persze, minduntalan fennakadnak, mert a perront elállják az emberek, jó pesti szokás szerint. A kalauznő kifakad:
- Miért nem sietnek jobban? Mit gezemiczéznek annyit? (Az igazság kedvéért: nem is egészen igy mondta, valamivel erőteljesebben.)