A koronás galamb
Első tekintetre aligha mondaná bárki is, hogy ez a három madár ugyanegy családba tartozik, sőt közeli rokona egymásnak. Pedig mégis azok, mert galamb mind a három, - de ugyanannak a nemnek a szélső végletei: a legnagyobb és a legkisebb galambok.
Balról a szélső – a koronás galamb – a galambok óriása, melynek öt faja ismeretes az ausztráliai Uj-Guinában és a szomszédos szigeteken, közülük két faj nem ritkán átkerül Európába is, ahol állatkertjeinknek egyik legérdekesebb ékessége. Alapszine világos papkék, a szárnyai szennyes barnavörösösek, fehér foltozottal, a szeme és a lába skarlátvörös: fejebúbját legyezőforma, foszlottas tollakból való, fölmeredő korona ékesíti.
Első hirét hollandus és angol hajósok hozták a XVII. Század végefelé, később eleven példányok is kerültek Kelet-Indiába és a Szunda-Szigetekre, ahonnan a természetbúvárok és műkedvelők gyakran áthozatták Hollandiába is. Nagysága és életmódját tekintve, a fácánhoz hasonlít, kisebb csapatokban kószál az erdőségekben, általában inkább szeret a földön, mind a fákon. Gyakran látni, amint az erdei ösvényeken szaladgál, keresgélve, csipegetve a lehullott gyümölcsöket és csak fölriasztva száll a közeli fa legalacsonyabb ágainak valamelyikére, ahol éjjelezni is szokott.
A koronásgalambot nem nehéz lőni, mondják az utazók és természetbúvárok. Rosenbergm mikor Uj-Guinea nyugott partján a Felső-Karufafolyón hajózott, a hajóról lőtt egy fészkén ülő tojót: a fészek lazán összehordott ágakból volt összetákolva s egy nemrégiben kiköltött fióka ült benne. A természetbúvár ezt elfogta és elég közönséges, egyszerű magvakkal nevelte: a ritka madár életben is maradt és általában jól türte a fogságot. A londoni állatkertben még szaporodott is, de a fiókáit már nem bírta fölnevelni; a kicsinyek egy vagy más baj miatt rendre elhullottak.
Az ember érdekét tekintve mindenesetre legnevezetesebb galambfaj a mi házigalambunk, - képünkön a jobboldali szélső madár, - melynek eredeti őse a szirtigalamb volt. Ez a fajta még ma is vadon él Európának számos vidékén, főleg a Földközi-tenger sziklás partjain; továbbá Észak-Afrikában és Nyugati, valamint Közép-Ázsiában is. Nagy és számos fajban bővelkedő család a galamboké; mintegy 450 fajuk ismeretes és ezek, a szó szoros értelmében világpolgárok. Ezért van, hogy minden nemzet költészetében ott szerepelnek, mint a tiszta és hűséges szerelem jelképei, mint a szelidség, az engedelmes türelem és a hitvesi együttérzés gyönyörű példái, - holott a valóságban éppen nem ilyenek. Mert sokat emlegetett hűségükhöz éppen úgy szó fér, mint ahhoz a magyar közmondáshoz, amely szerint „ a galambnak nincs epéje”.
Akadnak ugyanis köztük, melyek vajmi hamar hűtlenekké válnak költésükhöz és háborgatás esetén nem csupán tojásaikat, hanem kikelt fiókáikat is csúfságosan elhagyják. Továbbá a galamb is fölfortyanó, mérges és féltékenységében féktelen, a hitvesi hűsége pedig nem éppen mintaszerű. Nem is olyan önzetlen és odaadó, mint például a tyúk, amely hivja társait, hogy osztozkodjék velük a talált eleségben.
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!