Már mind olvastuk, mégis szenzáció és felfedezés együtt. Versek, negyedszázad óta! Egyenkint is szerettük; de oly ritkán jöttek a hosszú időben! Kissé háládatlanok voltunk velük, mint a ritkán látott baráttal. Írójuk más irányú, imponáló szereplései szinte feledtették.

Ezek a bájos és okos gyerekek, mintegy a gyerekszobában maradtak, távol a komoly férfiműhelytől, ahol atyjuk józan, kissé szkeptikus bölcsességgel, komoly, felnőtt vendégek között csevegett a Politika és az Élet gondjairól. Igen, Ignotus igazságtalanul bánt a verseivel, mint a szigorú apa, ki gyermekeit csak ritkán és nehezen eresztené ki a világba.

Ő maga is érzi ezt az igazságtalanságot, s új könyve, mintha egy kicsit ennek az érzésnek eredménye lenne: "nincs jogom visszatartani őket"- írja előszavában. És mégis mennyit visszatart még mindig! a fiatalkori Heine-ízű versek közül mennyi kedveset - irodalmunk egy korának is jellemző dokumentumait -, a Schlemilt, melyet Gyulai méltatott dicséretre!

És amit kiad, milyen mentegetőzésekkel teszi! Talán nem szereti a verseit? Ellenkezőleg: azt hiszi, hogy tulajdonképp erre született. És lehet-e ezeket a verseket nem szeretni? Ilyen önmagunkba beélt élményeket, múltunknak, lelkünknek darabjait? De a józan, kissé megvető értelem mindennél erősebb Ignotusban. A szkepszis, mely minden dolgoknak végtére is hitvány mirevalóságát egy rezignált mosollyal intézi el, benne az ember, a költő legmélyebb élményeivel szemben is gúnyosan megáll.

Versek! Mirevalók? Mi az értékük? Az ember, a költő, az élmény maga, nem logikus és nem célok szerinti s az Intelligencia fölényes szkepszise kissé megveti és restelli az embernek és költőnek vak szeretetét, ragaszkodását a vak Élményekhez, a céltalan versekhez. Érték-e a céltalan?