Híre jár, hogy Forgács Rózsi megint játszani fog
Lukács György: Forgács Rózsiról
Forgács Rózsi nem a puszta jelenlétével, egyéni rendkívüliségével ható színészek, a Dusék és Oskar Sauerok fajtájából való, de nem is az "átváltozó" virtuózok közül, akik minden új szerepükben valami "felismerhetetlenül" újat adnak, akiknek "egyéniségét" nem lehet - még érzésben sem - megfogni, vagy éppen meghatározni. Azt mondják, akik (sokszor rosszhiszeműen) nem akarják őt elismerni, hogy szűk, hogy kicsiny a skálája.
Ennél igazságtalanabbul színésznőről, aki a Hebbel Kláráját és a D'Annunzio vak asszonyát, Strindberg Lauráját és Hauptmann Elgáját, Hedwig Ekdalt és Hilde Wangelt, Heyermanst és Courtelinet egyforma intenzitással tudta elevenné tenni, alig lehet mondani. És mégis: minden rosszhiszeműen igazságtalan ítéletben van valahol a "Hellsichtigkeit" egy árnyalata, csak ki kell hámozni a szeretetlenség vakságából, csak pozitívvá, értékké kell változtatni.
A nemi differenciák metafizikája rendesen úgy osztja meg a világot, hogy a férfi oldalára teszi a tudatos, a keskenyen magasra nyúló energiát és az asszonyéra a létezés a természetben élés, széles és egyszerű gazdagságát; a Haben és a Sein, a Tat és a Sein ellenértékét érzékeli szembenállásukban. És a fascinálóan nagy színésznők legtöbbje - Rejane, Else Lehmann, Alszeghy Irma - a létezésnek ezt a tetteken, meggyőződéseken, kicsiny és múló férfi-értékeken túlnövő, mélyebben gyökerező szépségét adja: az asszonyi "természet" mosolyogva magától értetődő győzelmeit a "férfi-kultúra" felett.
De vajon ez az aspektus kimeríti-e az egész ellentétet? Nem éppen olyan igaz-e, hogy a "kultúra" a kontempláció gazdagságát és differenciáltságát adja a férfinek és az asszony közelsége a "természet"-hez vak energiák szűk világába zárja őt?
A modern dráma, Ibsen és Strindberg elsősorban így látták ezt az ellentétet, és talán innen van, hogy Forgács Rózsi legigazabb szerepeit - elég kár hogy sokat közülük még nem volt alkalma eljátszani - ezekben az ő drámáikban találta meg. De innen van az is, hogy ezeket a szerepeket senki egyszerűbben és elementárisabban, monumentálisabban és inkább híjával minden finomkodó mélységet keresésnek nem játszotta Forgács Rózsinál. Az ő játékában e darabok "problémái" megszűntek problémák lenni, és elvesztették mindazon bonyolultságukat, amit még a legjobb német színésznők is beléjük vittek.
Forgács Rózsi játékában az egész "probléma" az élet után való vágyakozásnak, a Wille zum Lebennek, vagy még inkább az élet magakiélése vágyának mindent elperzselő erupciójává vált. Az ő asszonyai nem gondolkodnak, csak valami gondolkodáson innen való magától értetődéssel akarják azt, ami létezésüknek lényege: azt, ami férfi-nyelvre, a "kultúra" nyelvére lefordítva, mint "probléma" hat, ami azonban az ő élményükben, mint vak energiák kizárólagos és magától értetődő immanens célja van megoldva. Innen fölényük minden férfi felett: mert nem ismerik azoknak - ebből a perspektívából kríziseknek látszó - aggodalmait és tépelődéseit.
De innen alacsonyabbrendűségük is (Forgács Rózsi ugyanabból a forrásból legjobb asszonyábrázolója a "Frauenlob" Ibsennek és a nőt megvető Strindbergnek): mert az, amit ők nem ismernek, a kétely, a babonás, az önmagával való kínos tusakodás, az a férfi humanitásának, lelki gazdagságának a gyökere, keserves, de bőséges kárpótlás az animális élet a "természet" töretlen egyirányúságának elvesztéért.
A Forgács Rózsi asszonyai sohasem fölényesek, bár mindig az egyedül lényegesben élnek, az egyedül lényegeset élik, és ezért dinamikusan, intenzitásukban, vitalitásukban mindig fölényben vannak a férfiak felett. Azért van - a nemsikerülés nála nagyon alkalmas a kvalitások kiemelésére -, hogy az egyetlen eset, hogy Forgács Rózsitól nem a legmélyebbről eredetit láttam a Nora leszámolás jelenete volt: Itt Ibsen maga is teoretikussá válik, és a Nora intellektuális, doctrinair fölényét nem lehet életenergiává átváltoztatni; az intellektus, vagy mondainitás fölénye pedig a Forgács Rózsi játékának nincs megadva.
Annál felejthetetlenebb, ahogy, mint Solnes Hildája, berobban az ajtón és a lehető legmagasabb intenzitással kezdve, bár szinte elképzelhetetlen fokozással, minden "szóbőség", minden nüánsz-keverés nélkül, egyenes keskeny vonalban fut fel a végső extázisig. És talán még feledhetetlenebbek azok a pillanatok, amelyekben megtörik, vagy megszakad a "Wille zum Leben" amikor a "természet" elérkezik létezésének határaihoz és tragikus-tanácstalanul vergődik egy nem értő világ előtt, út nélkül, cél nélkül, irány nélkül; ez a szent primitívségű eltévedtség - minden kreatúra borzalmas tragédiája - a specifikuma az ő tragikus pillanatainak, a Klára halálba siklásának, a Nora tarantellájának, a Remény parasztleánya rémítő sikoltásának.
Mert Forgács Rózsi itt kiemelt note personelle-je nem tudatos sémája egy világértékelésnek, hanem egy - innen látott, innen átérzett, innen megalkotott - világérzésnek központja: maga egy világ, a mely mindent magába foglalhat: a jót, a rosszat, a magasrendűt és az elvetendőt, a vágyat és a teljesülést, a fiatalságot és az öregséget. Ezért igazi színésznő ő, mert számtalan egymástól élesen elváló alaknak lehetőségét hordja magában, és ezért igaz, noha színésznő is, mert ezeknek az alakoknak sokaságát nem "átváltozó" ügyesség adja meg, hanem egy mégis igazi egyéniségnek produktívvá vált világérzése.
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!