Az ember legelső és leghűségesebb társa, barátja és szolgája mindenkor a kutya volt és a világirodalom kezdete óta se szeri, se száma azoknak a költőknek, akik a kutya erényeit és érdemeit magasztalták. Socrales, a híres görög bölcs, a kutyára esküdött, mert hűség dolgában ezt az állatot tartotta a legkiválóbb teremtménynek; Nagy Sándor annyira elszomorodott egyik kedvenc kutyája korai halálán, hogy várost alapított az emlékére; Homerus gyönyörü versekben énekelte meg a vén Argost, Odysseus hűséges kutyáját; a római történelem megemlékszik egy kutyáról, mely siralmas vonítással, uszva kisérte gazdájának a Tiberisbe vetett hulláját; Szótér, a görög Korinthust védelmező kutyák egyike, államköltségen kapott ezüst nyakkötőt...

Folytathatnók ezt a lajstromot szinte a végtelenségig, - holott pedig nem ezek voltak a legderekabb kutyák. Sőt nem a legderakabb volt az a Becerillo se, mely száz meg száz félvad amerikait szétszaggatott a gazdája védelmében, - se a hóhér kutyája, mely gazdája intésére éjnek idején végigkisérte a rettegő utast a hosszu, sötét erdőn, - se Dryden "Sárkány"-a, mely ura szavára rárohant négy banditára s kettőt megfojtván, megmentette gazdája életét, - se az a kutya, mely hazafutva megjelentette a molnárnak, hogy kis fia a vizbe esett, - se az a másik, mely Varsóban a hidról a folyóba ugrott, hogy megmentsen egy fuldokló kisleányt, - se Aubry kutyája, mely gazdája gyilkosát a király szemei előtt tépte szét, - se a Cellínié, mely fölverte az aranymíveseket, mikor a tolvajok ékszereket akarta lopni...

Nem ezek voltak a legderakabb kutyák, hanem Barry, a Szent-Bernáthegy leghiresebb kutyája, mely több, mint negyven embernek az életét mentette meg.
Ez a kutya, mihelyt a vihar közeledett, azonnal jelentkezett szolgálattételre; nyakába akasztotta kis kosarát a kenyérrel, meg egy kis üveg szíverősítővel és napról-napra kiment a kolostorból, esőben, szélben, hóviharban egyaránt, megkereste a hó alá temetett szerencsétleneket és kiásta őket, vagy ha egymaga ezt nem bírta, akkor gyorsan hazaszaladt, hogy az ásóval fölszerelt szerzeteseket odavezesse és segítsen nekik a boldogtalan megmentésében. Ellentéte volt a sírásónak, mert föltámasztotta az eltemetetteket, - és megtörtént, hogy egy kis fiut, akit félig megfagyottan ásott ki a hóból, a hátán vitt haza a barátságos kolostorba. Mikor megöregedve elgyöngült és nem szolgálhatott többé a világnak, Bern városa közköltségen tartotta el élte fogytáig, holta után pedig kitömve mutogatják még ma is a berni városi muzeumban.

Képünkön a hires bernáthegyi kutyák egy kis csoportját mutatjuk meg, amint éppen etetik őket. Ezek az eben négy nemzedéken át tisztán megőrizték fajtájukat, de most már nincs tisztavérü bernáthegyi, mert a hűségesen szolgáló, derék állatokat eltemették a lavinák. A régi fajta helyett most egy közeli rokonát tenyésztik a 2472 méter magasan fekvő bernáthegyi kolostorban, melynek környékén 8-9 hónapig tart a tél. Ott a hó csak nyáron hull nagy pelyhekben, télen ellenben oly finom jégkritályokká morzsolódik, hogy a szél még az ajtók és ablakok hasadékain is behordja őket. A szél, különösen a kolostor közelében, 30-40 láb magas, laza hófuvásokat hord össze, melyek minden ösvényt és szakadékot betemetnek, s a legkisebb lökésre a mélységbe zuhannak.

Ezen a régi hegyszoroson át csak nyáron és egészen tiszta időben veszélytelen az utazás; ellenben télen és zivataros időben, mikor a sok szakadékot és ösvényt betemeti a hó, ezer veszedelem fenyegeti az utast, mert a hegy minden évben megköveteli az áldozatait.