Hogy ő nem kér és nem vár hálát senkitől. Nem tartja közügynek, hogy neki géplába van; ha néha megfeledkezik magáról s használni akarja a balkarját is, aztán észreveszi, hogy ez már nincs meg - nagyon jól tudja, hogy ez olyan magánügye, amelyhez senkinek nincs köze.

Azon sem akad fenn, hogy amikor a villamos vasút zsúfolt kocsijában hiába keres ülőhelyet, ezek közül a fiatal nőcskék közül, akik három év óta egyebet se csinálnak itthon, csak nevetgélnek, soha, még csak kivételképpen se találkozik olyan, aki felajánlaná neki a helyét.

Rendben van. Talán téved. Talán ezek a fiatal nőcskék nem nevetgélték át a három évet; egyszer-egyszer sírtak is egy kicsit és most már kissé fásultan nézik a géplábat. De hogy ezek a hölgyecskék tőle is helyet követelnek az utcán és meglökik, ha nem elég korán vagy ügyesen tér ki, ezt már sokallja.

Ne tessék őt félreérteni - mondja tovább a nyílt levelében - ő nem panaszkodik. Nem neheztel és nem követel semmit; csak megállapít. Megírja, hogy mit vett észre, a pokolból jövet, idekünn, a napfényen; és nem hallgatja el, hogy álmélkodik azon, a mit lát. Ő nem vádolgat; csak nézelődik és csodálkozik.

Mert hát nem furcsa-e - kérdi - hogy az, aki a rokkantban soha se hajlandó meglátni a szerencsétlent, a nyomorékot, ez a részvétlen lény mindig fiatal? Ő érdekesnek találja, hogy míg az öreg nő és öreg férfi a rokkanttal szemben mindig kész a figyelmességre, sőt a segítésre is, a fiatal lény a legszomorúbb alak láttán is szívtelenül közömbös marad.

Egy ideig azt hitte, hogy a könyörületes szívű öreg, az idegen, aki részvéttel néz rá, apa vagy anya, akinek magának is van gyermeke a fronton s aki a rokkantban azt látja, megilletődéssel, meghatottsággal, amitől megmenteni szeretné a fiát... De aztán észrevette, hogy a vén kisasszonyok és az agglegények is jószívűek; csak az ifjúság rideg.

Miért? Megfordult a fejében, hogy talán rosszul lát, hogy a rokkant iránt talán csak az közömbös, akit majd ezután visznek el a frontra s aki, meglehet, azt gondolja: Ma neked, holnap talán nekem... De nem maradhatott kétsége: a fiatal asszonyok, sőt a leányok is részvételenek.

Mi ez? Miért van így? Húsz vagy harminc év óta az emberek szív nélkül jönnének a világra? Azt csak nem hihetjük el, hogy az emberi természet a múlt század vége felé egyszerre csak megváltozott volna?

A párizsi rokkant addig tanakodik, míg oda lyukad ki, hogy ennek a feltűnő különbözőségnek nem lehet más magyarázata, csak a sportszellem. Az a sportszellem, amelyet világszerte beleneveltek a ma tizenöt, húsz, harminc éves emberekbe.

Az a sportszellem, amely, mikor hozzászoktat a testi megerőltetéshez, érzéketlenné tesz a más testi szenvedése iránt. Az a sportszellem, amelyről Lloyd-George azt hirdeti, hogy mindennel dacoló erőt ad az angol hadseregnek.

A párizsi rokkant úgy találja, hogy ennek a sportszellemnek a háborúban és különösen ott, ahol Lloyd-George nem szokott megjelenni, a lövőárkok környékén, semmi, de éppen semmi haszna. A sportszellem igen üdvös lehet egyebekben, de a háborúval való vonatkozásban a sportszellem csak arra jó, hogy legyenek fiatal urak és fiatal hölgyek, akik a háborúból érkezett rokkantakat letornásszák a gyalogjáróról.

A párizsi rokkantat nem ejtette elragadtatásba a sportszellem s úgy látszik, maga Lloyd-George sem - ami a párisi Figaró-ban, ha csodálatosnak nem is mondható, mindenesetre feltűnő. Milyen érdekes dolgokat fogunk még olvasni erről a háborúról, milyen meglepően érdekes dolgokat, ha egyszer vége lesz!...