Elegáns, előkelő megjelenésű hölgy libben be az ékszerészhez. Aranyláncon medaillont kér. Az ékszerész szolgálatkészen rakja a vevő elé a láncokat, aki egyiket a másik után nézegeti. Közben egy vasutas jön az üzletbe és órájára üveget kér.
- Rögtön! – mondja az ékszerész.
- De nagyon sietek! – feleli a vasutas. – Lekésem a vonatról.
Az ékszerész erre tényleg hozzáfog az órához. De – régi róka ő és az ember soha ne bizzék senkibe se – hirtelen egy futólag odavetett tekintettel összeszámolja, hány láncot is rakott a hölgy elé, aki buzgón válogat, nézeget.
Végre elkészül az óra, az üveglap rajta van. A vasutas fizet, köszön és elmegy. A nagysága is befejezte a szemlét.
- Sajnálom, nem találtam kedvemre valót - s ezzel kifelé indul.
-Bocsánat! – mondja udvariasan, de érezhető gunnyal az ékszerész, aki hirtelen megint összeszámlálta a kiteregetett láncokat – egy láncot Mária-medaillonnal magánál tetszett felejteni.
- Mit mond?! – feleli méltatlankodva a hölgy – hogy mer meggyanusitani? Minek néz engem?
Az ékszerész azonban állhatatosan ragaszkodik véleményéhez, sőt rendőrrel is fenyegetőzik.
- A férjem százados! – folytatja az asszony – majd lesz szerencséje hozzá. Ezt a sértést nem fogom szó nélkül türni. Különben itt van ötven korona letétben. Addig is! A többit a férjem fogja elintézni.
A hölgy fellépése olyan határozott volt, hogy az ékszerész már gondolkodóba esett. Talán jó volna bocsánatot kérni?! Hátha tévedett. De nem, mégis jól látta s jobb megoldás híjján elfogadja a pénzt.
Mint valami haragvó istennő, ugy megy el őnagysága, de néhány házzal odébb egy rá várakozó bérkocsiba száll, amelyben már bent ül az a – vasutas, kinek óraüvegjét néhány perccel előbb megcsinálta az ékszerész.
A ravasz, trükkös ékszerszerzés nem sikerült.
De van, mikor sikerül. Mint például, annak a két pántlikás sapkás népfölkelőnek, kik kissé dülöngve állitanak be az ékszerészhez. Holnap mennek a menetszázaddal s nehogy hűtlen legyen a babájuk, karikagyürüt vesznek neki.
A vitézek elé nagy bársonytálcát raknak, van benne vagy harminc aranykarika. Próbálgatják, válogatják, egymásután huzzák az ujjaikra a gyürüket. Az egyik kicsi, a másik nagy, a harmadik könnyű, a negyedik nehéz. Mindegyiknek van valami hibája. Egyik sem tetszik s vásárlás nélkül áll végül odébb a két vitéz.
Az ékszerész bosszankodott, megint feltartották, de más hiba nincs. Jól ügyelt, nem hiányzik egy gyürü sem. Csak összefogdosta őket izzadt kézzel ez a két legény. Kiszedegeti tehát a gyürüket s szarvasbőrrel jól megtörli mindegyiket, hogy visszakapják eredeti fényüket. Kettő azonban sehogy sem akart kifényesedni. Nem is fényesedhettek, mert – rézből valók voltak. Az álvitézek – ravasz boltitolvajok voltak – észrevétlenül kicseréltek két aranygyürüt kéznél tartott rézgyürükre.