Ismeretes, hogy a növények főtápláléka a szén, melyet a levegőben meglévő szénsavgázból (széndioxyd, Co2) vesznek. A növényi alkatrészekbe bediffundáló szénsav felbomlik szénre és oxygenre; az előbbit a növény magának tartja és növekedésre felhasználja, az utóbbit pedig kileheli. Persze e főtáplálék mellett a növény még más táplálékokat is szed magába, a melyeket kizárólag a talajból vesz. Így állván a dolog, a légkör szénsavtartalmának folyton fogynia kellene, ha nem volnának oly folyamatok, a melyek viszont a légkör szénsavtartalmát növelik. Ilyenek az állatok és emberek légzése, az összes égési folyamatok (gyárak, tűzhelyek tüze, korhadás stb.) vulkáni kitörések.

Kétségtelen, hogy a légkör szénsavtartalma nem volt mindig ugyanaz és hogy a Föld fejlődésének megelőző korszakaiban jelentékenyen nagyobb volt mint mostanában. Az akkor élt fák és más növények óriási méreteit éppen az akkori dúsabb szénsavtartalomnak szokás tulajdonítani.
Jelenleg minden 10,000 liter levegőben körülbelül három liter szénsavgáz foglaltatik, a növénybiologusok azonban már régebben megállapították, hogy a növények ennél jóval nagyobb szénsavmennyiséget is fel tudnak dolgozni, miközben növekedésük jelentékeny mértékben fokozódik.

E tények arra a gyakorlati értékű következtetésre vezettek, hogy a növények termését meg lehet sokszorozni, ha a közönséges trágyázás mellett még légtrágyázást is alkalmazunk, vagyis ha a növényekhez mesterséges úton több szénsavat vezetünk. A következtetést Fischer tanár a Berlin melletti dahlemi botanikus kert igazgatója próbálta ki először. Négy kis üvegházban ugyanazt a növényfajt ültette el, az egyikbe közönséges levegőt, a többi háromba pedig különböző százalékos arány szerint szénsavval kevert levegőt vezetett be. A több hétre terjedő kísérlet eredménye megfelelt a következtetésnek: a szénsavval trágyázott növények lényegesen jobban fejlődtek, nagyobb volt virág- és terméshozamuk, mint a közönséges levegőben fejlődőké.

E kísérleteket azóta sokszorosan megismételték lényegében ugyanazzal az eredménnyel. A szénsavtrágyázás értéke tehát bebizonyítottnak tekinthető, a kérdés gyakorlati kivitele elé azonban szinte leküzdhetetlen nehézségek tornyosulnak. Üvegházakban könnyű a dolog, mert nem kell egyebet tenni, mint a helyiséget zárva tartani és a benne lévő levegőt megfelelő mennyiségű szénsavgázzal ellátni. De a szabadban nem ilyen egyszerű a dolog. A szénsav sűrűsége ugyan nagyobb a levegőénél, úgy hogy mindig a talaj fölött helyezkedik el, azonban a szél csakhamar szétszórja a légkörben. Kétségtelenül kitünt azonban, hogy a növények gyorsabban nyelik el a szénsavat, mint azt azelőtt gondolták. Ugyancsak Dahlemben a talajba finomnyilású csőrendszereket helyeztek el, a melyek gázfejlesztővel voltak összekapcsolva. A kísérlet ismét teljes sikerrel járt.

De ezek még mindig csak kísérletek, a melyek nagyobb mértékben gazdaságosan alig vihetők keresztül. Az igazi megoldás az volna, melyet Nernst tanár mondott ki Münchneben 1913-ban egy ünnepi előadása alkalmából (Deutsches Museum, Vortrage und Berichte, 13. f., 9. o.). Véleménye szerint a Föld kőszénkészleteinek egy csekély része elegendő ahhoz, hogy elégetésével a légkör szénsavtartalma mai értékének ötszörösére emelkedjék. Ezzel a nemzetközi nagy ténnyel egyszerre két dolgot lehetne elérni, egyrészt a föld termékenységét jelentékeny módon növelni, másrészt az évi középhőmérsékletet emelni.

Ez volna Nernst szerint egyike a legnagyobb feladatoknak, melyeknek megoldására az emberiség technikai tudása vállalkozhatik.