Egyes tudósok, köztük Brandl tanár, hosszabb idő óta foglalkoztak azon feltünő természeti jelenséggel, hogy némely hegyes vidéken, bizonyos hegycsúcson, sziklán vagy a szikla hasadékán bizonyos körülmények közt aránylag kisterjedelmű felhő- vagy ködrétegek tünnek fel, melyek 5-30 perczig csekély magasságban szinte mozdulatlanul lebegnek, vagy a hegyhez tapadnak és a légáramlatokkal semmi összefüggésben sincsenek, sőt éppen szélcsendes időben is szemeink elé tárulnak.

Ezek az időjárástól is függetlenek, mert hideg és meleg időben egyaránt jelentkeznek; csak ha felhő és köd lép fel, oszlanak szét, úgy, hogy azoknak fel-, illetve eltünéséből sokkal biztosabban lehet időváltozásra következtetni, mint a barometer állásából.

Mindeme jelek arra vallanak, hogy e jelenség az illető terep geologiai alakulásával van szoros összefüggésben.

Brandl szerint a tünemény a földből áramló radioactiv emanatiora vezethető vissza, a mely akkor száll alá, ha a külső légnyomás erősebb. Ez az emanatio a levegő ionizálása folytán a vizpárák sűritését, illetve köd- és felhőképződését idézi elő.

E feltevés helyességét igazolja az a körülmény is, hogy Brandl oly helyeken tanulmányozhatta sikerrel a köd- és felhőképződést, a hol ilyen gázömlést észlelt, a mi rendszerint sziklahasadékok, kivágások táján tünt fel szembeszökően.

Az emanatio folytán ilyen helyek közé szorult levegő ugyanis ionizáltatik a mely a külső légnyomás sülyedésekor a kőzetek, agyag, talaj, vagy kavics porusain át is fölszáll és a felhalmozódott radioactiv emanatiót is magával ragadja. Ha most e magasba szálló gázak vízpárákra bukkannak, akkor minden feltétel megvan az említett köd- és felhőképződéshez. Minél gyorsabb a légnyomás változása, illetve alászállása, annál több emanatio száll fel és annál nagyobb iontartalmú az illető légréteg, tehát annál hatásosabb e jelenség.