Ha a világháborúban részt vevő országok hadicéljait a háború előtti területük nagyságával és a háborúban nyújtott katonai teljesítményükkel vetjük egybe, a legmohóbb étvágyat alighanem Szerbia esetében állapíthatjuk meg.

Szerbia egyesíteni kívánta a Monarchia délszláv népeit saját meglévő területével. Nem föderációra, hanem központosított szerb államra gondoltak. Így a szerbek mellett szlovének, horvátok, macedónok, montenegróiak, bosnyákok is szerb uralom alá kerültek volna.

A szerb étvágy azonban vegyes lakosságú területeket is érintett, köztük olyanokat, ahol a délszlávok egyértelműen kisebbséget alkottak. Így Dalmáciát, a Magyarország délvidékének számító szerémségi, bácskai, temesközi és baranyai területet.

Olyan városok, mint Pécs, Szabadka, Szeged, Baja és Temesvár, ahol a szerbek csupán kisebbségben vagy alig éltek, szintén szerepeltek a szerb ambíciók között. A szerb hadicélok Dalmácia esetében az olasz, a Temesköz esetében a román hadicélokkal is ütköztek.

A világháború végén az eredetileg is merész és nagyralátó hadicélok újabbakkal egészültek ki: ekkor felvetődött – a leendő önálló Ausztria és Magyarország szétválasztása, illetve a csehszlovák-délszláv országhatár megteremtése érdekében – a Nyugat-Dunántúl megszerzésének gondolata is.

Szerbiához tartozott volna a mai magyarországi Tolna és Somogy megye, balatoni országhatárral. Az első világháború után Szerbia megháromszorozta területét. Ha valamennyi hadicélja teljesült volna, kb. négyszeresére nő a délszláv állam.