Molnár Antal: Az új budapesti zenepalota dolga

1916 | Szeptember

Háború után sok hatalmas épülettel lesz gazdagabb az ország. A rengeteg iskola- és kórház között egy új fővárosi zenepalotának is helyet kell majd szorítani, mert szüksége végleg aktuálissá lett. Hatalmasan föllendülő társadalmi életünk zene-éhsége nagyobb lesz mint valaha és egészen specifikus magyar zenemozgalmakra is nyílik kilátás. Ezzel szemben semmit sem nyújtanak a rendelkezésre álló termek.

Minden valamire való zenészt állandó csodálkozásra késztet, hogyan juthattak valaha arra a gondolatra, hogy a főváros nagy tánctermében, a Vígadóban, komoly zenekar-előadásokat tartsanak. A Vigadó akusztikája erre a célra teljesen hasznavehetetlen, mert - mint köztudomású - erős visszhangja van, vagyis az egymásután következő akkordok összeolvadnak.

Egyik-másik külföldi karmester úgy próbál segíteni a bajon, hogy egyes nagyon kényes helyeken ún. Luftpausát tart, azaz vár, míg az utánacsengés megszűnik. Ezáltal persze meghamisítja a ritmus képét, két rossz közül a talán kevésbé rosszat választja.

A zeneakadémia terme afféle majdnem-arányú terem, zenekarnak kicsiny, kamarazenének nagy. Leginkább még zongora-, ének-előadások számára volna való, ha jó lenne az akusztikája. Erősebb fúvó-helyek szinte fullasztóan hatnak, a vonósok színe szürke, halott. Kamarazene-darabok pedig eltűnnek benne, kényszeredetten szólnak.

Utóbbi baj azóta vált csapássá, mióta a hatóság megengedte, hogy az ideális Royal-termet mozivá alakítsák. Ha azok, akiket - velem együtt - fájdalmasan érintett ez a szerbiai vandalizmus, megbotránkozásuk kellő szavait használnák, hamarosan csúnya afférekbe keveredhetnének.

*

Elsősorban az akusztika kérdése lesz tehát, ami az új termek építésénél nagy súllyal előlép. Itt azonban ismét találkozunk a régi nótával, a jó akusztika még megoldatlan probléma és véletlen ráhibázás dolga. De nem egészen így van a dolog. Mert igaz ugyan, hogy teljesen "biztosra" ma még nem lehet menni, de van a kérdés elméletének egy néhány alapvető pontja, melynek elhanyagolása okvetlen megbosszulja magát.

Két része van a problémának: 1. az anyag, 2. a forma. Hogy milyen legyen egyik, milyen a másik, azt ma még végleg eldönteni nem tudják. Megesett, hogy kitűnő termet úgy anyagban, mint formában teljesen lemásoltak, és rossz lett az eredmény. Itt tehát elég mélyen fekvő bajokkal kell számolni.

De hogy milyen ne legyen az anyag és a forma, azt már meg tudják mondani. Az anyag ne legyen olyan nyers, kemény, mint pl. a Vigadó kő-masszája, mert akkor ordít, mint egy lépcsőház.

És ne legyen túlságosan puha sem, mert akkor belefúl a hang, mint szőnyeges és kárpitozott szalonjainkban. (Miért szól oly rosszul a jó-zene gazdag urainknál? mert szőnyegek és szövetek tömege eszi a hangot. Miért szól ugyanott olyan nagyszerűen, esetleg túl élesen a láb alá való tánczene? mert elviszik a szőnyeget a tánc alkalmából.)

A forma kérdésének főszabálya, minél kevesebb üreg, minél kevesebb dísz, vagyis ne legyenek aránytalan bemélyedések, kidudorodások, lehet, hogy az akadémia termének díszei szolgáltatják részben a kontrapéldát.

Nem szabad alkalmat adni a hangnak, hogy egy különálló visszhang-teret keressen magának, ahol önálló életet él a terem gros-jától függetlenül (a Vígadó páholyai, hátsó korrespondeáló apszisa, folyosója), ugyancsak rontja a hangot, ha kinyúló formák vannak jelen (pl. az első erkély a földszint fölött kiszögellik, 1. Akadémia, Népszínház). Remek akusztikája van a bécsi, a pesti operának, utóbbi elsőrendű módon alkalmas zenekar-hangversenyek rendezésére.

Érthetetlen, miért nem veszik ezt észre a Filharmonikusok, miért mennek elnyeletni magukat a Vigadóba, vagy végleg eltemetkezni abba a "Népopera" nevet viselő épületbe, amely a római amphiteatrumok mintájára gyilkolásra szolgál, csakhogy a mai társadalom szegény, küzdő rabszolgáját, a művészetet gyilkolja le. - A világ legelső rendű termei között mintául szolgálhat az amsterdami zenepalota nagy- és kisterme. Ezek falai állítólag parafa-burkolatot viselnek.

Második kérdés a termek száma. Úgy gondolom, három teremre van szükség. Egy nagy-teremre, orgonával és hatalmas "orchesterrel" énakkar számára. Egy kis-teremre intim-zene számára, és egy középnagyságúra, melyben kisebb zenekar, ének, énekkar, kamara-szimfónia, nagyobb kamara-együttesek (szeptett stb.) játszanának.

A középterem valamivel kisebb lehetne az akadémiainál, a kisterem valamivel kisebb a megboldogult Royalnál. Persze arra is gondot kell fordítani, hogy a termek ne legyenek egymás szomszédjai, mint a bécsi Musikvereinssaal kis- és nagyterme, különben zavarják egymást.

Következik a termek berendezésének kérdése. Első és legfontosabb követelés (amivel nálunk olyan kevéssé és pl. Bécsben olyan nagyon törődnek) a kényelmes ülés. Hogyan merüljön el transzcendentális világokban a hallgató, ha folyton arra kell gondolnia, hogy ne váljék terhére szomszédjainak?

Nem az a fontos, hogy paradicsomi bársonyokba süllyedjen az ember (mint a berlini Kammerspielekben), hanem az, hogy kellő távolságban üljön szomszédjaitól, hogy azok jelenléte őt és az ő jelenléte azokat ne zavarhassa.

Mindhárom terem pódiumát úgy kell építeni, hogy le legyenek süllyeszthetők, a pincében elhelyezett közismert gépezet segítségével. Ily módon elértük azt, hogy az előadás teljesen az előadók ízlése szerint mehessen végbe. Ha az énekesnő szereti, hogy látják, amint magas hangoknál eget vívó tölcsért készít szájából, énekeljen fönn.

(A két kisebb teremnél egyébként számításba jöhet a terem elsötétítése is, bár szerintem még a zongorakísérő kis villanykörtéje is zavar, ezenkívül az előadót sem lehet megfosztani attól, hogy szövegébe nézzen.) Roppant zavaró a fúvók szájtartásának és a vonósok mozdulatainak látása is. A zene hatásának semmi köze ahhoz, hogyan készítik a hangzását.

Tagadhatatlan, hogy a publikummal való közlekedés az énekes számára, ki részben mimikus hatásokkal is dolgozik, bizonyos fokig szükséglet. A modern dalt nem igen fogják látatlanul előadni, de viszont annál inkább a régi irodalom kevésbé individuális, pl. egyházi darabjait. Hiú karmesterek dirigáljanak fönn (aki nem kíváncsi "gyönyörű" mozdulataikra, lehunyhatja szemét), igazi zenészek, a Wagner értelmezésében nagy dirigensek eltakarják személyüket és hagyják a zenét önmagában hatni.

Ami a karmester esztétikus mozdulatait illeti, azok úgyis csupán csak a játszó muzsikus számára vannak, azt készítik harmonikus beleolvadásra. Az a publikum, melyet Loewe tornászása érdekel, nem is sejti, miért jó ez a dirigens. Azért, mert ilyen módon tudja szuggerálni a zenészeit, de ahogyan őket szuggerálja, az csúnya, groteszk.

Ha nem is látnók, csak a gyönyörű előadást hallanók (sokkal intenzívebben persze, mert semmi sem zavarná szemünket, ami végtelenül fontos), ő ugyanígy kapálódzna, mert ez az ő módszere, de ahhoz hallgatás közben épp olyan kevéssé van közünk, mint hogy a zongorista hogyan applikálja az ujjait. Nincs undorítóbb és a művészetet lealázóbb, mint a művész meglátcsövezése előadás közben.

Ha azonban a művész maga a közönség sötét rétegeivel van egy nézeten, mindig rendelkezésre állhat a pódium felső elhelyezése. A süllyesztő gépezet azonban okvetlenül elmaradhatatlan esztétikai követelmény.

Fentiek teljesen beillenek a társadalom fejlődésének logikájába. A művészet mai polgári uralmának köszönhetjük a l'art pour l'art-t, s így csak szükségszerű, hogy ez az elv a hangversenyek berendezésében is megtalálható legyen.

Hogy eddig hiányzott, csak azt jelenti, hogy a polgári fejlődés foka még nem állt a kellő magasságban. De minden jel arra mutat, hogy a háború utáni korszak vezető jelensége a középosztály végső virágzása, uralmának tetőfoka lesz.

Hogy miért legyen a legelső süllyeszthető pódiummal berendezett koncertterem éppen Magyarországon? Amiért a legelső lánchíd itt ívelt át folyót, amiért ez az ország - még mindig, mindenek után - tud szülni tehetséget, lelket és belátást.

Az igazság érdekében még egy megjegyzést: Zeneakadémiánk építője állítólag jóhatású akusztika-regulátort alkalmazott az emeleti nagy üveg-tömbök előtt mozgatható függönyök alakjában. Aszerint, hogy nagyobb vagy kisebb üveg-felületet teszünk szabaddá, lesz élesebb vagy tompább a hangzás.

Különféle együttesek számára különféleképpen kellene módosítani a függönyök helyzetét. Lehet, hogy ilyenformán egészen kitűnő akusztikát kapnánk, de minthogy sohasem használják föl ezt az egyszerű "gépezetet", és bizonyára nem is akarják fölhasználni, a végeredmény csak ugyanaz.