A kis kadét

1916 | Szeptember

Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek

- ki emlékszik még rá? - hősi halált halt, bár nem az ellenséggel szemben. Miután két fuldoklót már kimentett a Dunából, újra megkockáztatta az életét, hogy kimentse a harmadikat is, de ekkor már nem sikerült neki az életmentés, sőt ő maga is ott maradt a habok között, csak három nap múltán lelték meg a holttestét. Mindenki elismerte, hogy ez is hősi halál és a kis kadétot ennek megfelelő katonai dísszel temették el.

Rajta kívül még három fiatal teremtés pusztult el akkor a Dunában. Amelyik a legöregebb volt köztük, már nem érhette meg a huszonharmadik évét.

- Szerencsétlenség! - mondjuk ilyenkor. - Már pedig, sajnos, szerencsétlenség mindig volt is mindig lesz, a leggondosabb óvatossággal se lehet kikerülni, hogy olykor-olykor a szerencsétlenség megtörténjék.

Az áldozatokat eltemetik, néhány hét vagy hónap multán, a közlelkiismeret végleges elcsitítása végett valaki kiállít egy aktát, mely hitelesen bizonyítja, hogy a szomorú eseményről senki sem tehet és hogy a szerencsétlenség is emberi sors, aztán mindenki siet megnyugodni és gyermekes érzelgősségnek tűnik fel, ha valaki azt a kérdést firtatja, vajon csakugyan lehetetlen volna-e a szerencsétlenségek számát a felére vagy a tizedére csökkenteni?... vajon, ha nem volnának olyan rövidesen megnyugvók, a több gondosságból nem csak valami kevés kellene ahhoz, hogy elejét vegyük a szerencsétlenségek legnagyobb részének?

- Ha az emberek nem volnának olyan könnyelműek, türelmetlenek, idegesek, önzők! Ha valamiképpen véget lehetne vetni a csődületeknek és a minden biztonságot megzavaró tolakodásoknak, tülekedéseknek!

Ha mindazokban, akikre a sokaság rábízza az életét, jobban ébren lehetne tartani a lelkiismeretességet és a gondosságot, a figyelmességet... - erről ne legyen szó, ez még a messzi jövő zenéje, aki a sokaságot máról-holnapra meg akarná nevelni, együgyű ábrándozó, az emberek a legszilajabbul az ellen tiltakoznak, ha meg akarják javítani őket. Ezzel el kell számolni. De nem lehetne-e valamivel többet tenni értük, addig is, amíg megmaradnak javíthatatlanoknak?

A nagyvárosokban és ezek környékén, világszerte, vasárnap és ünnepnapon történik a legtöbb szerencsétlenség. Szembeszökően sokkal több, mint más napokon, könnyű kitalálni, miért. Mert tíz ember közül kilencnek ez a pihenő napja, mert ezek majoritásának a pihenő nap egyszersmind a mulatozás és a féktelenkedés napját jelenti, mert a temérdek szórakozni vágyó, kiránduló stb. ezeken a napokon seregesen rohanja meg a közlekedő eszközöket, menet is, jövet is olyan tömegekben, hogy befogadásukra a közlekedő eszközök elégtelenek vagy alig elégségesek, mert a különböző közlekedési vállalatok szívesen veszik ennek hasznát, de akár nyereségvágyból, akár gondolatlanságból nem számolnak eléggé azzal, amit előre kellene látniuk, mert ilyenkor a munkatorlódás nem egyszer emberfölötti feladatok elé állítja a közlekedő eszközök kísérő személyzetét és végre, mert a mulatozók jókedvű sokasága még fegyelmezetlenebb s minden hányaveti könnyelműsködésre még inkább hajlandó gyülekezet, mint a hétköznapi közönség.

Világos, hogy ha a nagy tömegek pihenő napja nem volna közös, ha a heti munkaszünet-napjához csak minden hetedik ember jutna hozzá vasárnap és az ünnepnapokon, a többi a hét más napjain, ez hetedrészére csökkentené azokat a nagy csődületeket, amelyek mögött mindig ott ólálkodik a halálveszedelem.

De ha valaki ezt a társadalmi életrendváltoztatást ajánlaná, csupa tiltakozással találná magát szemben. Ilyesmit hallana: "Beszélni se lehet a dologról, mert ez lehetővé tenné, hogy sok munkáltató elsikkaszthassa az alkalmazottját megillető munkaszünetet." Pedig arról, hogy a munkaadó ne vonhassa el a munkástól a pihenőnapot, éppen úgy intézkedhetnék a törvényhozás, mint a vasárnapi munkaszünetről.

Vagy, "Mit érek én azzal a munkaszünet-nappal, amely nem esik össze azoknak a szabadságával, akikkel együtt akarnám tölteni a pihenőnapomat?!" Pedig, hogy az ilyen óhajtások teljesedhessenek, megtörténhetnék akkor is, ha a dolgozók milliói valaha a hét más-más napján jutnának a munkaszünetükhöz és nem majdnem mindannyian vasárnap.

De a vasárnap és az ünnepnap képét bizonyára nagyon megváltoztatná, ha nem maradna meg annak a napnak, amikor csak a törpe kisebbség dolgozik és az a gondolat, hogy az általános mulatozásnak nem volna meg többé a maga előre meghatározott napja, mindenkinek szóló zsúrja, a szórakozást áhítozók milliói előtt nem lehet vonzó.

Nagy hatalommal ellenzi ezt az életrend-változtatást sok érdek, a megszokotthoz való ragaszkodás, a minden újtól idegenkedő aggodalmasság és főképpen egy olyan tiszteletreméltó kifogás, amellyel csakugyan nem is lehet vitázni.

Pedig ez a változás nem járna olyan sérelmekkel, aminőkre hivatkozni szokás, hiszen ma is sok ember van, akinek vasárnap és ünnepnapokon ugyanazt a munkát kell végeznie, amelyet hétköznapokon, a közlekedési vállalatok, a színházak, a vendéglők és kávéházak alkalmazottjai számára a vasárnap nem általános munkaszünet napja, néha a nyomdák meg a hírlapvállalatok alkalmazottjai számára sem.

És azt, hogy a vasárnap, ünnepnap, ez a változás nem érintené, a leglelkiismeretesebben el lehetne végezni mindazokat az áhítatosságokat, amelyeket a vallásos érzés megkíván s ez után még sok idő maradna a munkára. Vagy a tisztes munka - a közhasznú és szükséges munka elvégzése, gondoljunk csak az orvoséra - kevésbé férne össze a vasárnap ünnepi jellegével, mint a ma szokásos szórakozás, az általános mulatozás vagy éppen dőzsölés?

Megértük, hogy a legilletékesebb helyen tagadták meg a közösséget azokkal, akik a sok ünnepnappal csak sok vakációt akartak nyerni, megértük, hogy egy pápának kellett a munka számára reklamálnia néhány ünnepnapot, amelyeket a vallásos érzésre hivatkozó kényelemkedvelők a mulatozásnak akartak kisajátítani.

Hanem azért ma sincsenek kevesebben azok, akik egyébként nem sokat foglalkoznak a vallással, de ha az ünnepekről van szó, hajthatatlanul konzervatívok. Akik sokkal inkább ragaszkodnak ahhoz a kényelemhez, amelyet a régi törvények konzerváltak, mint ahhoz a gondolathoz, amely a régi törvénynek valaha életet adott, akik pápábbak a pápánál.