Künn voltunk a pályaudvaron napokig, miközben a menekülők érkeztek Erdélyből. E sorok irója riporter egy nagy fővárosi napilapnál, s edzett szive, amely immár az emberi balsors láttán régen nem tud megrendülni, elfacsarodott, vérzett, amint azt a nagy siralmat látta, amely megmozdult Erdély felől az ország szive felé kigyózó vonatokon elömlött.

A városi polgármesterek, tanácsurak, jómódú kereskedők egy szál ruhában érkeztek meg, asszonyok, akik szépek, hiuk és divatosak voltak, bókok tárgyai a szász városkák ragyogó korzóin, a hosszú úton összepiszkolódott, lerongyolódott otthonkáikban jöttek. Apró gyermekek ládákon ültek, a csecsemőket azokon tették tisztába, a kupékban kiömlött a megmentett fehérnemű, a kávésabrosz, a leveses fazék, falióra, sütővas, nipp, üzleti könyv, hálórékli, egy-egy most már elhervadt, vadonatuj kosztüm, férfinadrág, vasaló és gyógyszeres üveg.

Már nem voltak ijedtek a menekülők, hiszen négy napi idejük volt a vonaton a sorsukba való megnyugvásra. Hiszen ők érzik legjobban mindnyájunk között, hogy Székelyföld áldott talaja nem teremhet másnak, mint nekik, évszázadok óta ottlakó családok leszármazottainak, örök sajátjuk Erdély, ami csak ideig-óráig marad a rabló oláhok kezén.

A társadalom, a pesti nép, amely a legközönyösebb a világon, de ez csak mimelt tulajdonsága, gaminség, amibe annyira szeret tetszelegni ez a nagyszerű, lüktető szivü város, felemelő odaadással vette ki részét erdélyi testvéreinek vigasztalásában és segitésében.

Budapest érezte, hogy felsőbbrendű testvéreit kell most pártfogásba vennie, kincses Erdély istenáldott népét. S mily megdöbbentő volt látni ezzel szemben egy jelenetet, amely a rendőrszobán játszódott le. Egy hadiszállitó, akinek dolgos asszonykezekre volt szüksége, mohón ragadta meg az alkalmat, hogy a menekült asszonyokat szerződtesse üzeméhez. És alkudozni kezdett a szegény, menekült nőkkel; a rendőrfelügyelőnek el kellett kergetnie ezt a szivtelen hiénát…