A déli félgömb óceánjain számos magányos sziget sziklaszirtjeit viharosan ostromolják a fölkavart hullámok. A tarajos habok tetején méter nagyságu, furcsa állatok bukdácsolnak, és messziről halaknak látszanak. A hajósok találgatják is, hogy nem delfinek-e, mert páratlan ügyességgel mozognak a tengeren.

A mélységben csodálatos erővel haladnak, mert kitünően tudnak bukni; még a leghevesebb szélben is folytonosan föl- s lebukdosnak, dacolva a viharzó tenger legerősebb hullámverésével is. Minden másodpercben megjelennek a viz szinén, mert egyedül csak a préda kedvéért buknak viz alá, s ilyen módon uszkálva vadásznak a különféle halakra, héjas állatokra és lágytestüekre, melyeket a korállszirtekről szedegetnek le, vagy a tengeri hinár között keresgélnek. Aztán, ha jóllaktak, szépen alszanak a vizen uszva, és pihenve ringatóznak a morajló tenger hátán.

Majd hirtelen nagy sikongatással a parti sziklák felé tart a furcsa vadászcsapat. Egymás után kapaszkodnak ki a szárazföldre, ahol azonban nagyon esetlenül mozognak. Mégse delfinek tehát: és most látni csak, ahogy ügyetlenül totyogva, egyik lábukat átvetegetik a másik fölött, hogy – madarak. És ezért talán nem is a delfinekhez hasonlitanak, hanem inkább a strucokhoz; ami a struc a sivatagon, ugyanaz a pingvin – a mi madarunk – a mérhetetlen tengeren. Egyik sem tud repülni: a struc szalad, a pingvin uszik; annak a lábai, ennek pedig a szárnyai hasonlitanak bizonyos emlősök végtagjaihoz. De mig a struc legfölebb vitorlaként használja csökevényes szárnyát futás közben, addig a pingvin evez vele, mert a lábaival kormányoz.

A képünkön látható királypingvin Patagóniától dél felé honos a Csendes-tenger szigetein; leghiresebb telepe a Kerguelen-szigeteken van, ahol néha oly nagy számban gyülekezik, hogy szinte lehetetlen a számukat még csak fölbecsülni is, mert éjjel-nappal 30-40 ezer darab pingvin száll partra, és ugyanannyi megy vizre. Költéskor pedig rengeteg tömeg „sorakozik” a szárazföldön, egészen ugy, mint a rendes katonaság, még pedig nem csak sorban, hanem kor szerint is. Külön „ezredekben” állnak föl a fiatalok, aztán a vedlők, majd ismét a kotló-tojók és végül a himek. A sorakozásnak ehhez a rendjéhez pedig ugy ragaszkodnak, hogy a nem odavalót, vagyis a csoporthoz jogosulatlanul tolakodót, nem eresztik maguk közé.

Hasonló rendet tartanak a kotló-telepen a tojók is. Mindegyik madár négyszögalaku fészkelő üreget kotor ki magának; ebből a sütőkemence-formáju (néha méteres mély) üregből folyosó vezet a föld alatt a szomszédos üregbe, ugyhogy a madarak kölcsönösen meglátogathatják egymást a mélységben. A fészkelő-telep körül külön ösvények vezetnek, s ezek oly simák és egyenesek, akár városaink utcái és mellékutjai. Mindegyik pár ragaszkodik az ösvényéhez; az egyazon kotló-helyen lakók egyetlen családot alkotnak, és szigoruan betartják a „társadalmi rendet”.

A him és a tojó fölváltva kotlanak, ugyhogy a tojást sohase hagyják őrizetlenül. Aminek nagy oka van, mert a pingvinek kölcsönösen ellopkodják egymás tojásait, sőt a nagyobb fajok nem ritkán erőszakkal is elrabolják a tojásokat a gyengébbektől. Ha ellenség lepi meg őket kotlás közben, ölükbe veszik a tojást, és togyogva menekülnek; ha erre már nincs idő, akkor fejüket a legfurcsább és legnevetségesebb módon forgatva igyekeznek elriasztani ellenségüket: de ha ez sem sikerül, akkor előveszik egyetlen fegyverüket – a csőrüket – és keményen odavagdosnak vele. Valósággal megható az a gyöngédség és szeretet, mellyel a him a kotlóját dédelgeti és hordja neki az élelmet.