Reis Fülöp, a telefon föltalálója még álmában sem tudta elképzelni azokat az eshetőségeket, amelyeket a telefon fog mozgatni, amelyeknek alkotórésze kizárólag a telefon leend. Ő csak annyit tudott, annyit remélt, hogy a telefonnal a város egyes pontjairól távolabbi pontokra beszédjeleket lehet majd közvetiteni.

A távirat stilusra, a gyorsirásjelekhez hasonló beszédjelekre gondolt, de nem lepődött volna meg, ha Graham Bell telefon kopiáján rendes, értelmes beszédet már a föltalálás nehézségén túl ért, a legnagyobb, amit elképzeltek róla: a távoli beszélgetés volt. Mit szólna Reis, a zseniális germán fő, ha látná a négyhónapos telefonistát, amint az a bölcsőjében heverve, telefonutján közli az édes anyjával, hogy éhes, vagy egyébként van szüksége anyai beavatkozásra?

Igy, magunk előtt látva az egész berendezést, olyan egyszerü a dolog, hogy a tetszésen kivül más megjegyzésünk alig lehet, pedig a zsenialitást nem lehet elvitatni a bölcsőtelefon első alkalmazójától, az amerikai mérnöktől. Nem is találmány ez a dolog, még szabadalmaztatni sem lehet, nincs is benne semmi uj dolog, csupán csak az ötlet, az alkalmazás, az eszme és a kivitel az, amely a maga kedvességén kivül, a „föltaláló” zsenijét a „Technika csudái” sorába avatja.

Ezt a berendezést a háboru szülte, amint hogy a világ legkisebb telefonistájának első világosság sugara is a háboru borzalmaiból lövelt a szemire. Az apa elektrikus mérnök-ember Long Island-on, a hatalmas világitó toronyban végzi munkáját.

Aki ismeri a háborunak legutóbbi hullámait, amelyek átcsapnak a félsemleges északamerikai egyesült államok partjaira, s eszébe jut, hogy ezekből a hullámokból tünt föl egy napon a rejtelmes „Deutschland”, a tengeralattjáró kereskedelmi hajó s emlékszik azokra az eseményekre, amelyek e meglepetés során lejátszódtak, tudni fogja, hogy a Long Islandon lévő világitó torony szolgálat, ma, a háboru forgatagában nem csekélység.

A fiatal férj tehát egész nap nem lehet máshol, mint az őrhelyén, a fiatal anya a háztartásnak dolgait kell, hogy ellássa, az uj amerikai polgár tehát magára maradna a lakásban. Ennek azonban levegő és napsütés kell, amelyet a lakástól csak mintegy ötven lépésnyire kaphatna meg a gyermek. Cseléd, ily célra beszerzendő bérszolga részint nincs Amerikában, részint csak milliárdosoknak van módjukban ilyen munkát megfizetni.

A mérnök segit magán. A lakásába elhelyez egy nagy grammofon tölcsért a nagyrezgésü mikrofon lap elé. A mikrofont összeköti a bölcső melletti oszlop segélyével egy másik, igen érzékeny mikrofonnal, amelyet egészen egyszerüen egy szivaros dobozba helyez, s az áramot indukálja állandó kapcsolással a vezetékbe. A legkisebb rezgés, vagy zörej, a leghalkabb sirás vagy nyöszörgés, amely a bölcsőből a grammofon tölcsérig eljut elég arra, hogy az anya odaszaladjon a csecsemőhöz és segitsen a bajon.

A készülék egyszerü érzékenysége olyan, hogy a lélekzés is meghallható, hogy minden mellékzaj, amely a lélekzést zavarná, még a légyzörgés, darázs, vagy méh dongás is észlelhető. Az anya látja a bölcső helyét, a szemei elől nincs eltakarva a telefonista, csak a hallásnak távola teszi szükségessé a telefont. Az ellenőrzés is tökéletes ennél a pompás ötletnél. A „szivarskatulya mikrofon” mellett egy órát helyezett el a zseniális föltaláló. Ennek az órának a ketyegését a grammofon tölcsér nagyszerü egyformasággal adja vissza. Amig tehát csak ez a ketyegés hallható, biztos, hogy a készülék jól müködik, a bölcső a helyén van, a gyermeknek nincs baja.