Hangját a sors láza remegteti. Mint a háború harsányszavú viharmadara, a legzordabb örvények felett függött, az állam hajóját veszedelmekre figyelmeztette. Ködös napokon fényt ígér, s a béke távoli földjét merész biztonsággal rajzolja.

El kell ismerni, hogy hatalmas erkölcsi erőt képvisel, hogy a humanizmus bizonyos követelményeinek szinte egyetlen szószólója hazájában, mégis - mivel ember és nemzeti közösség tagja - alapvető meggyőződéseiben nem lehet más, mint elfogult. A bátor szókimondó szerepét viheti népe körében, messziről azonban látni, hogy ő is az árral úszik.

Magatartásának és állásfoglalásának látszólagos biztossága mögött - Baconnal szólva - ott lappangnak azok az idolok, melyeket nem tud kiküszöbölni, mivel nem egyéniek. A nagy világtörténeti igazságtétel után majd rájuk eszmél a francia nép s ez a felismerés annál keserűbb lesz, minél később történik.

Bírálattól tartózkodó, tárgyilagos lelki képet is lehetne Hervé nyomán a harcoló francia népről vázolni, de ezt a merőben elméleti szempontot ismerheti a mi korunk, melyben viaskodó ellenfelekként életre-halálra állnak egymással szemben.

Elmerülhetünk ugyan a franciák akarati és gondolatvilágába, de csak olyképp, ahogy a pszichiáter betegeinek lelkét fürkészi, minden részlet érdekli, de az egészről tudja, hogy hibás és fogyatékos. Ma az egyes nemzetek külön igazságait mély szakadékok választják el s a világtörténelem rengeteg vér árán összhangba hozza majd őket. Hervé a franciák háborús "igazságainak" harsonázója.

A nyilatkozatok őszinteségét sem nála, sem fajánál nem vonjuk kétségbe, hiszen bőséges vérhullatással pecsételik meg őket. De igazságértékükről nem kell megvárni a história ítélkezését. Helyességük ellen szólnak már ma azok a belső ellentmondások, melyeket ez a jellegzetes hirdetőjük is hol fölényeskedő iróniával, hol finom sophismákkal, hol bódítóan hangzó szenvedélyes szavakkal kénytelen elleplezni.

Közülük a legfeltűnőbbekre utalni fogunk. Hervé a háborús cselekvés francia evangéliumát írja, melyben sok a vakság és kevés a szeretet. Lehető egységesen formulázza népe leghaladékonyabb rétegeinek a háború előzményeiről és céljairól vallott meggyőződését. Szerepének reprezentatív jelentősége egykor történeti forrásművé avatja ma még az átélés hevétől izzó s kritikára kihívó politikai naplóját.

Olvasva ezt a naplót, világtörténeti jelentőségű elfogultságok tárulnak fel előttünk, melyeket nem lehet egyszerűen úgy elítélni, mint hibás egyéni meggyőződéseket. Mi szülte őket? Szülhette a szándékos, háborúszító rosszakarat s a népek egymásról való tájékozatlansága, melyet amaz eléggé kiaknázott.

De nagyobb részük onnan ered, hogy egész államközösségek más pontról nézik az eseményeket és mást látnak mögöttük. Ám ha a mennybolt a föld különböző részein más-más képet is mutat, a napot róla nem lehet letagadni. Bizonyos sarkigazságok még a világháborút illetőleg is megdönthetetlenek. Ilyen az, hogy Franciaország nem kevésbé felelős a népek harcáért, mint ellenfelei. Ezt nem akarja, ezt nem tudja belátni Hervé.

Tündöklő és megtévesztő fényt sző harcoló hazája köré. Összhangba próbálja hozni a folyamatban levő küzdelmeket azokkal a francia szabadságmozgalmakkal, melyeknek hullámverése jótékonyan járta át 1789, 1830 és 1848 után egész Európát. Az ő szemében Franciaország ma világtörténeti hivatásának magaslatán áll, mert a nemzetiségi és demokratikus elvnek földszerte való meggyökereztetéséért küzd. "

Őseinktől, akik Valmynál küzdöttek, megőrzésbe kaptuk az Emberi jogokat és a Nemzetek jogát, az újabb időknek ezeket az evangéliumait... Örökségül hagyták ránk a világbéke megteremtésének, minden militarismus megtörésének, minden trón feldöntésének, minden születési előjog eltörlésének fenséges feladatát" (I.: 321. l.).

"Nekünk a mai háború nemcsak a nemzeti védelem harca, a szociális háború egy nemévé növekedett, demokratikus és köztársasági keresztes hadjárattá az európai szabadság és béke érdekében." (I.: 335. l.) Milyen merész szavak ezek!

Képes-e Franciaország ennek a programnak megvalósítására? Becsületes bevallása-e ez azon indítóokoknak, melyek kezébe adták a fegyvert? Az elszánt kollektív cselekvés idealizmusának sem szabad ilyen hiú köntöst öltenie. Cáfoljuk a történeti kincseknek a jelen céljaira való ilyen erőszakos értékesítését?

Hervét a háború tényei cáfolják s ahhoz ő eléggé becsületes, hogy legalább vergődjék a saját elfogultságának ellenmondásai között. Nézzük csak röviden, hogyan igazolja a francia állam állítólag merőben védekező magatartását s a franciákkal szövetséges államcsoport egybeforrottságát a demokráciával s a nemzetiségi elvvel.

Sokszor és sokat hivatkozik Hervé a francia történelemre. A francia hadsereg - egy sűrűn ismételt mondása szerint, - Valmy és nem Austerlitz lobogóit viszi. A háború defenzív természetét akarja e szóképpel megjelölni.

Kétségtelen, hogy austerlitzi eredményeket nem ért el a mai francia katonaság, de a helyzetet Valmyhoz hasonlítani még kevésbé lehet, mert a forradalom kormánya egyedül állt Európával szemben, míg a mai Franciaország épp szövetségeseinek számbeli többségéből meríti bizakodását s az európai reakció főképviselőjét nem ellenfeleinek oldalán, hanem a saját táborában kell keresnie.

1914 júliusának végén még érzi Hervé a történelemnek ezt a megfoghatatlan iróniáját. A katasztrófa előestéjén arról beszélnek Párizsban, hogy Szerbia megalázása a cár tekintélyét is sérti, a cár presztízsét pedig a szövetséges francia népnek is védenie szükséges. "L'honneur de notre allié! L'honneur du gouvernement russe!

A ces seules mots, Rabelais, Voltaire et Hugo doivent éclater de rire au fond de leur tombeau. Son honneur ne souffre pas, qu' on touche aux Serbes... Il n'était pas si chatouilleux sur le chapitre de l'honneur, l'allié, lorsqu'il étranglait la Finlande, lorsqu'il mettait un baillon "ŕ la Pologne, lorsqu'il lâchait ses bandes noires sur les juifs de Kiew et d'Odessa!" (I.: 18. l.)

Belgium megszállásával mindez kitörlődik emlékezetéből s a német terjeszkedésnél nagyobb bűnt nem ismer a történelemben. Ha már annyit visszalapoz a múltba, nem látta-e onnan, hogy egykor a francia hódításvágy állította talpra maga ellen a porosz államszervezetet, hogy a francia militarizmus talán legrégibb a még fennállók között.

Erre az ellenvetésre Hervé természetesen megtagadná a közösséget XIV. Lajos és a Napóleonok törekvéseivel, de egy nemzetközi kongresszuson azért azt mondotta a közeledést kereső német szociáldemokratáknak, hogy Elzász-Lotharingia visszaadása nélkül nincs és nem lehet békesség.

1914 októberében azután el kell ismernie, hogy hazájában is van agresszív pártárnyalat, melynek hívei a pángermánokhoz hajszálra hasonlítanak s amely a háborút a hódítás dicsőségéért és a bosszúvágy kielégítésére viseli szívesen. Ha a világháborúért felelőssé teszi Hervé a német nemességet, ugyanolyan felelősség terheli a francia konzervatívakat is.

Bár szerinte Franciaország a legszelídebb hangszeren játszott az európai koncertben, most vállalkozik Európa sebészének szerepére és az ő nevében Hervé össze is szabdalja az óvilág térképét, épp oly merész, mint képtelen módon. Angliától nem sajnál semmit, mert a tiszta békeszeretet és önzetlenség országa. Történeti hivatása a jelenkorig az, hogy a kontinenst egy-egy hatalom (spanyol, francia, orosz) egyeduralmától megmentette (II.: 289. l.). Ma is ebben fárad, de Hervé elfelejti hozzátenni, hogy mint mindig, úgy most is - a saját érdekében.

Az államalkotó kis népek, a nemzeti különállásra törekvő nemzetiségek s a csatlakozást kereső irridenták kérdését délibábos módon fogja fel. A politikai határokat képzeletben a nyelvhatárok szerint igazítja ki, nincs tekintettel a földrajzi lehetőségekre s az egyes nemzetiségek államalkotó energiájára. Nem gondol arra, hogy az általa átrajzolt térkép alapján létre jöhet a jövő Európájában tartós békét biztosító államközi egyensúly?

Unalmasan, tucatszámra ismétli, hogy Trient olaszait, Posen lengyeleit és Schleswig dánjait akarja a francia nép felszabadítani. Valóban önzetlen eszményiség árad e programból, de következetes teljesség és szigorú igazság nincs benne. Mert ha ilyet is tartalmazna, a francia nép szövetségesei ellen harcolna. A középhatalmak említett irredentái számbelileg hová törpülnek az írek és az orosz zsidók milliói s az indusok százmilliói mellett!

Mily szép volna - írja Hervé - ha azzal dicsekedhetnénk, hogy az egész emberiségért küzdünk, ha az angol kormány, legalább elvben, emberi jogokat adna Hindosztánnak, melynek fiait ezrével áldozza fel. A cár is ígérjen valamit a zsidóknak, hogy befolyásos angol és amerikai hitsorsosaik ne háborodjanak fel (II.: 17.).

Ezekhez a bevallásokhoz nem kell kommentár. De a nemzetiségi kérdések körüli vakságnak és tudatlanságnak akad egy hozzánk közeleső példája. Hervé ismételten élteti a magyar köztársaságot, mert ezért is küzd a francia nép.

A politikai tények és lehetőségek körüli tájékozatlanságnak, a francia háborús ideológia merészségének, s a kisebb népekre megkérdezésük nélkül oktrojált boldogságnak groteszk bizonyítéka ez. Sőt a franciák Németországot is parlamentarizmushoz és köztársasági kormányformához akarják segíteni. Az orosz kormányrendszer reformját nem is hozzák szóba s csoda, hogy az orosz nem neheztel meg a franciákra azért, mert ellenfeleiknek jobbat kívánnak, mint a szövetségestársnak.

Ami a háborúnak Hervé által proklamált demokratikus célját illeti, itt is csak szavak maradnak, agyoncáfolt s értékükvesztett szavak. Ismerjük Hervé első ítéletét az oroszok árnyékában viselendő háborúról. Két hét múlva, 1914 augusztusának közepén, már hajlandó a cárt, mint Lengyelország felszabadítóját éltetni. Furcsa és megdöbbentő iróniával folytatja a szövetséges magasztalását, mintha maga sem hinne nyilatkozataiban.

Az orosz kormány ízig-vérig szabadelvű, eddig félreismerték törekvéseit, vagy rágalmazóira hallgattak. Szívesen mondja ezt ki annál is inkább, mert a bölcs francia cenzúra ragaszkodik e megdönthetetlen igazság hirdetéséhez. Folytatólagosan ujjongva közli, hogy az orosz politikai üldözések megszűntek, Lengyelország alkotmányt kap s a zsidók jogegyenlősítése ténnyé vált.

Azután pár nap alatt következik mindennek cáfolata. Burzev jóhiszeműleg hazamegy, hogy beálljon a cár hadseregébe s partraszállásakor rögtön elfogják. A zsidóknak pedig nemcsak, hogy nem adják meg a szabad költözködés jogát, hanem a kozákok a lövészárkok előterébe telepítik őket. "De quel front poluvons nous parler des atrocités commises par les Allemands, si la Russie commet des abominations pareils sur ses propres sujets."

Hervé kínos feszengéssel kénytelen e kérdésekkel foglalkozni és végeredményében mégis vissza-visszatér annak hirdetéséhez, hogy Franciaország táborában van az európai demokrácia. Különben a demokrata francia kormány mozgósításkor lecsukta a szocializmusnak minden békülékenységgel gyanúsítható hívét és a sajtót úgy lenyűgözte, hogy ebben a tekintetben nem lett méltatlan keleteurópai nagy szövetségeséhez. Hervé saját keserveiből (1916. január 15.) tudjuk, hogy így történt.

Hogy teljességében lássuk Hervének, mint a háborús francia publicisztika egyik legjelentékenyebb képviselőjének arcképét, három kérdésre kell felvilágosítást adnunk. Milyen állásponton van ő a németgyűlölet esztelen áradatával szemben? Hogyan kapcsolja politikai múltját és annak törekvéseit megváltozott jelenéhez? Milyen határok között tölti be a belső ellenzék ellenőrző szerepét?

A boche szó hiányzik szótárából. A német szellem alkotásairól tisztelettel beszél. A németek szerinte joggal tarthatják magukat a földkerekség legtudósabb és legmódszeresebb, legmunkásabb és legmélyebb gondolkodású, amellett legigénytelenebb népének (I.: 179. l.). Belátja, hogy a háború felkelti az emberben szunnyadó állatot s az elragadott egyesek tetteiért egész nemzetet gyűlölni nem szabad. Nincsenek minden hadseregben apache-ok? (I.: 252.).

Nem bizonyítja-e sok-sok tény, hogy a német katonaság mérhetetlen többsége nem hitványabb a francia katonáknál? (I. 253.). A következő cikkben azért nem átall vandálokról beszélni. A háború ténye - ezt nehezen fogja fel Hervé - a maga egészében szörnyűségesebb, mint egyes műemlékek pusztulása s amely nép háború viselését vállalja, nem akadhat fel ilyesmin. A legkegyetlenebb szükségesség elé állított tömegek minden emberit eldobhatnak maguktól, kivéve a művészetet?

Nem azt mondjuk, hogy pusztuljon a szépség, de csodálhatjuk-e, hogy ágyúk ezreinek tűzkörében a műalkotások épp úgy veszélyeztetve vannak, mint az emberi élet s az anyagi javak. Soraiból ugyan kitetszik, hogy a német támadásokkal járt pusztulást nem tartja speciális német bűnnek, de ezt a felfogást nem meri becsületes nyíltsággal megfogalmazni. Minek adna fel olyan tárgyat, melyet már a Marseillaise nagyszerűen felhasznált a nemzeti energiák megmozgatására?

Hogy áll Hervé a saját múltjával? Miképpen lett a háború egyik erkölcsi vezetőjévé? A béke haldoklásának óráiban követeli az orosszal kötött szerződés felmutatását s elszakítását is emlegeti. De a torlódó események magukkal sodorják. A német haderőtől való aggódás végképp elfogja őt is. 1914. július 28-án siratja a háború ellen tervezett nemzetközi mozgalmak szép álmát.

Hova lett a mi gyönyörű tervünk, hogy azon a napon, midőn minden ország elnyomottjait a kiváltságok hazáinak védelmére szólítják, mi uraik ellen vezetjük őket, hogy megalapítsuk az igazság és szépség nemzetközi birodalmát. "Szárnyaink a durva valóság ütésére összetörtek és íme mindnyájan a földre zuhantunk, kiki a saját szülőföldjére azzal az egyetlen kötelezettséggel, hogy megvédjük azt, mint őseink tették..."

A francia munkásság háborúellenes megmozdulását két okból tartja lehetetlennek: 1. mert kisebbség létére nem ígér sikert a felkelés, 2. mert az ellenfelek országaiban hasonló megmozdulásra nincs remény. A körülmények cselekvést követelnek. A nemzetköziség (nemcsak a munkásságé) egyszerre megszakad s Hervé sem helyezkedhetik egy nemzetközi ítélőszék magasságába. Bizonyára átvillant elméjén, hogy egy vesztes háború következményeit semmiféle pacifista meggyőződés nem enyhítheti.

A befejezett tények lehetetlenné tették a szóval való opponálást a háború ellen. Nem maradt más hátra, mint résztvenni a szenvedésben, masírozni! Mint tisztító vihart kezdi emlegetni a küzdelmet, mint erkölcsi ujjászületést. Arra a hírre, hogy a franciák Mühlhausenbe vonultak, elkapja a revanche láza. Franciaország Marne melletti helytállásában a hanyatlásnak hirdetett faj rehabilitását látja. A faji elragadottság hínáros vizeire is kievez. Áradozik a latin testvériségről, a latin szellem páratlanságáról (II.: 224. l.).

A szocializmus történeti felfogásától elszakad. A jelen háború a nemzetek önállóságért folytatott küzdelmeinek a folytatása. Oka eredendőbb, mint a kapitalizmus, a nagy államok fel akarják falni a kicsinyeket. Az osztályok ellentétei helyett közösségeikre utal. "A jó isten, a köztársaság, a szocializmus, a szabadkőművesség, mindez, alapjában ugyanegy dolog.

Különböző szavak, amelyekkel minden párt és osztály derék tagjai kifejezik közös szomjúságukat a jog, az igazság, a szépség és a szeretet után." Egyenesen a túlzó nacionalizmus karjaiba veti magát. Közelebb érzi magát a legkonzervatívabb meggyőződésű királypárti franciákhoz, mint a német szocialista párt bármely tagjához.

Ezeket gúnyolja, a császár szolgáinak nevezi őket. Egyedül Liebknechttel tesz kivételt, mert ki merte mondani hazájában, hogy a háború egyesek érdeke. Kínosan hangzó dicséret ez, ha Hervé ellen fordítjuk azt a vádat, hogy ő a béke helyreállításáért még annyit sem tett, mint a német munkásképviselők s hogy nem volt bátorsága otthon kimondani ugyanazt, amit Liebknecht el mert mondani. Hervé fegyverbarátságáért a francia konzervatívok nem igen rajonganak. Ő bizakodással tart ki társadalmi optimizmusa mellett. Hisz régi szociális elveinek megvalósulásában - a háború kohóján keresztül.

A nagy konvertiták vakságától azonban nem ment s ábrándjainak szövögetése közben megzavarják az Echo de Paris-nak, a jobboldal jelentékennyé vált lapjának munkatársai. Viták indulnak meg és a célok különbözősége a nagy egyesség közepette kirívóvá lesz. Hervé a háború védelmi jellegét erősítgeti, Barrčs hódításokra szomjas. Hervé többnyire a német vezetők ellen fordul, az Echo izzó fajgyűlöletet prédikál.

Ő dicsekszik a nemzeti egységgel, Bourget szemére olvassa, hogy hadseregellenes agitációja mennyit ártott a nemzeti erőkifejtésnek. Hervé a heroikus hadi eszményt a szociálissal, de Mun a vallásival akarja összefűzni.

Ő Montaigne, Rabelais, Diderot és Jaurčs Franciaországát látja megújhodni a jövőben, Barrés Jeanne d'Arc-ét, XIV. Lajos-ét s Napóleon-ét. A háború után fog kiderülni, hogy Hervé elvei hódítottak-e a politikai fegyverbarátság alatt ellenfelei körében, vagy ő közeledett hozzájuk, őt szívták fel amazok?

Mint belső ellenzék szókimondásával tiszteletreméltó helyet tölt be. Ő az első, aki szembeszáll a francia nép kóros és lealacsonyító magatartásával a körében rekedt idegenek irányában. Megbélyegzi a foglyok bántalmazását s a rémlátó kémüldözést.

A katonai egészségügy megreformálásával sokat foglalkozik. A segélyakciók körül üldözi a bürokratizmus akadékoskodását. Jó bánásmódot követel a fiatalon bevonuló katonák számára s állást foglal a hadimunkások szakszerű alkalmazása mellett. A kormánynak ez a kritika nem lehetett kellemetlen, sőt néhány jó eszméjét bizton értékesítették is.

*

Hervé emberöltője - mely a mienk is - és a megelőző embernyom, 1914 nyaráig nélkülözte a történeti ember ismeretének teljességét. A háború közvetetlen tapasztalata hiányzott élményeiből s azt a nemes ábrándot táplálta, hogy az emberi energiákat a gazdasági, a művelődési és a szellemi élet versenye kimeríti.

De ha az európai polgár humanizmusában és önmérsékletében való bizalom túlságos is volt, ne ragadtassuk magunkat idő előtt sötét pesszimizmusra. Lehet, hogy a világharc jelentőségének mértékéül nem a mi tovatűnő nemzedékünk megpróbáltatásai szolgálnak majd.

Bár Hervé nyilatkozatai egy jellegzetes személyiség bélyegét hordozzák, kollektív tanulságaik a legfontosabbak. A világháború tömegjelenségei mellett felelősség és irányítás szempontjából eltörpül az egyesek munkája. Ő egyedül épp oly kevéssé okozta a háborút, mint amily keveset tehetett volna ellene, ha elvben kitart is régi meggyőződése mellett.

Ma már kétségtelen, hogy a borzalmak árát - csekély kivétellel - a kultúrnépek közösen fizetik. És a távolabbi jövő igazolni fogja, hogy a felelősség is közös. Ha ennek tudata felderengene a hadviselőkben, akkor, csakis akkor jelentené e megpróbáltatás az embervilág gyökeres megújhodását. Van erre remény?

Ki mondhatja meg? A világháború tanulsága és az emberi természet ismerete kevés bizakodásra jogosít. Ám ha az emberi konokságok és szenvedések lehetőségei ily határtalanul megnagyobbodhattak, a népek szelíd és békés együttélést óhajtó sóvárgása is annyira megerősödhet, hogy egyszer napvilágra törve, csodát művel, társadalmak és egyesek lelkéből kigyomlálja a világpusztító önzést s e purgatórium borzalmait az idők végéig tartó okulássá változtatja a mienknél boldogabb nemzedékek számára.

A harctéren egyelőre a régi elkeseredéssel küzdenek s Hervé a háború első félévén túl is csak azokat a gondolatokat ismételhette, amelyekre az első hónapokban jutott. Itt-ott akad bizonyság, hogy a ködös és retorikus háborús elméletekből egyesek már kijózanodtak. Ribot Revue Philosophique-jában [*] például egy gondolkodó arra figyelmezteti népét, hogy ne szőjön világ-felszabadító ábrándokat.

Ha a föld urai volnánk, írja, akkor játszhatnánk más nemzetekkel szemben a gondviselés szerepét, hatalmunkat felszabadításukra használhatnánk. Luxemburg, Belgium és Szerbia sorsa, igaz, mély részvétet keltett nálunk, de a háború döntő oka: a magunk érdekeinek óvása s féltett önállóságunknak megvédése, amit felesleges az önzetlen nagylelkűség látszatával takargatni. Önfenntartásunk szükségéhez mérve a kis népek felszabadítása felette teoretikus elv, melynek elvont értékét összhangba kell hozni a lehetőségekkel.

Erre a francia politika alig gondol. Homályos fogalmai vannak a tőle távolabb eső Európáról s midőn ott nyelvhatárok szerint lekerekített új államalakulásokról ábrándozik, nem tudjuk, nincs-e tervezgetéseiben több önzés és kétségbeesés, mint tudatlanság. Önzés, hogy Kelet-Európa hosszú időkre megbolygatott egyensúlyával önmagát eméssze, kétségbeesés, hogy a pusztulás örvényében minél több társat lásson maga mellett s terveinek aránytalanságával fedezze el sikereinek aránytalanságát.

A francia nép háborús programja Hervé tolmácsolásában se nem igaz, se nem reális. Van-e igazság abban a demokráciában, melyet Oroszország és Románia szövetségében próbálnak megvalósítani? És jövőbelátó, a lehetőségekhez mért politika az, mely kipróbált és életképes államszervezetek megrontásában hisz, hogy helyükön törpe állami önállóságot adjon a történelem tanúsága szerint kulturális és politikai teremtőerőt nélkülöző csoportoknak.

Majd ha a történelem dűlőre viszi a küzdelmet s igazságot szolgáltatott a mérkőzőknek, akkor tisztán fogjuk látni a francia háborús gondolat sötét sugallóit, a jövőtől való rettegést, a háború ottani híveinek terrorját, a felszított fajgyűlölettől lángra lobbant tömegszenvedélyt.

A többi nép sem maradt ment e démonoktól, de a francia nemzet nem helyezkedhetik föléjük s vezetőinek szájából hiába áltatja magát azzal a tévhittel, hogy ő múltjának nemes hagyományaihoz híven, kiváltságos önzetlenséggel és az egész emberiség ügyéért harcol.