Élelmezési diktátort fogunk kapni végre. Erre már csakugyan nagy szükségünk volt, erőskezű emberre, aki drákói rendeleteket osztogasson, zsírjában fulassza a nagyvágókat, a tojásos kofák zsarolásait megtörje, a káposztát ismét népeledellé tegye, amilyennek jókedvében teremtette az Isten.

Lesz hát élelmezési diktátor, csak két hibája lesz. Mindenekelőtt, hogy hatásköre ugyancsak nem lesz valami széles, másodsorban, hogy a diktátor nemzetisége szerint a munkapárthoz tartozó úr. Kiki vonja le a konzekvencziát ebből a két érdekes tulajdonságból.

Talán olyan esetre lesz majd példa, hogy a munkapárti választókerületekben az árdrágitó urakat nem fogják megregulázni, s szabadon engedik őket tovább is ötszáz százalékkal nagyobb árakat követelni, mint békeidőben követelnek. Ám ezzel szemben ugyanabban a kerületben munkapárti fogyasztók is vannak, akik viszont azt követelik, hogy az árakat a legteljesebb módon mérsékeljék.

Most már ebből a drámai összeütközésből áll elő az a nagy gazdasági dolog, amit úgy neveznek: Érnivellálódás. Valóban, szellemesebben meg sem lehetett oldani az élelmezési diktatura kérdését, mint hogy munkapárti ember vesztesére bizták.