A világháborunak egyik legnagyobb jelentőségü eseménye volt Konstanza város és kikötő elfoglalása. Hogy ezt a fényes haditettet Mackensen, a zseniális német hadvezér milyen páratlan bravurral hajtotta végre, erről bőséges hiradással szóltak azóta a napilapok.

Bennünket e hiradásokból csupán egy részlet érdekel, még pedig olyan részlet, amelyet a napisajtó csak futólag érintett, s amelyet bizonnyal el is felejtett már mindenki, ami nem csoda, mert hisz azóta ujabb és legujabb nagy események történtek, amelyek a régieket bármilyen fontosak voltak is, háttérbe szoritották. Ez a részlet Konstanzának egy nevezetességéről tett röviden emlitést: egy csővezetékről, amely mintegy háromszáz kilométer hosszu és az erdélyi román hegyek közt lévő kőolajgyárak tisztitott petróleumát egyenesen a kikötővárosba szállitja, ahonnan aztán hajók viszik széjjel az idegen államok kikötőjébe.

Ez a rövid közlemény csakugyan nem alkalmas arra, hogy az ember sokáig tartogassa a fejében, de viszont annyira fontos és nevezetes, hogy érdemes többet is tudni róla, mert hisz egy háromszáz kilométer hosszu cső sem gyermekjáték még manapság sem, a technikai csudák korszakában.

Erdély határától a Fekete-tenger partjáig egyenes vonalban is majdnem háromszáz kilométer a távolság, de persze a petróleumot szállitó csöveket nem lehetett a legrövidebb uton, azaz egyenes vonalban vezetni, mert ennek temérdek akadálya van: közbeeső erdők, hegyek, folyók, falvak, városok és a többi, amelyeket bizony meg kellett kerülni. Ezért lett a petróleumvezető csöveknek hosszusága még több is valamivel háromszáz kilométernél.

Igy kimondva a háromszáz nem valami szédületes szám, még akkor sem, ha kilométerekkel kötjük össze. Azonban, kössük csak össze a háromszáz kilométert még vascsövekkel és aztán gondolkozzunk el kicsikét fölötte: akkor végül mégis csak ki fog csuszni a szájunkon a csudálkozás felkiáltása, hogy: teringettét, nem is tudtam, hogy a konstanzai petróleumvezeték ilyen nagy valami! Hogy legalább megközelitőleg helyes fogalmat alkothassunk róla, nem kell mást tennünk, mint szembeállitani a háromszáz kilométert olyan távolságokkal, amelyeket jól ismerünk, mert majdnem folyton a szemünk előtt vannak. Budapesten például mindenki tudja, hogy itt a leghosszabb egyenes utvonal az Andrássy-út. Ha ennek egyik végétől a másikig kell gyalogolni, hát a budapesti ember ennek még a gondolatától is meghökken. Pedig ez a szörnyü hosszu Andrássy-út mindössze nem egészen két kilométer: az Erdély szélétől Konstanzáig vezetett petróleumcső tehát több mint százötvenszer hosszabb az Andrássy-utnál. Vagy, hogy egy másik, talán még ismertebb utat vegyünk mértéknek: az egy kilométeres Rákóczi-utat: ez éppen háromszázszor foglaltatik az erdély-konstanzai csővezetékben.

De állitsunk ezek mellé nagyobb távolságokat is, hogy ez a nagy mű előttünk még könnyebben felfogható legyen. Budapesttől Kassáig a kanyargó vasutvonal kétszázhetven kilométer, gyorsvonaton több, mint öt óra. Bécs körülbelül ugyanekkora távolságra van vala: mint Sátoralja-Ujhely, Arad, Temesvár és Ujvidék is. Ha ezekhez a távolságokhoz hozzászámitjuk még a Budapest-Szentendre közti távolságot, hát mindjárt nem térünk olyan könnyen napirendre afölött, hogy ilyen jókora uton másfél méterre a föld alatt vascső van végig lefektetve, amelyben drága folyadék, petróleum folyik állandóan!

Mert a cső nem üres soha: nem is szabad üresnek lenni még egy tenyérnyi hosszuságban sem, mert ez azt jelentené, hogy baj történt valahol: a cső megrepedt. Hogy mennyi petróleum van háromszáz kilométer hosszú, átlag tizenüt centiméter belső átmérőjü csőben, ezt nem nehéz kiszámitani: nos, nem kevesebb, mint 14 millió liter! Szép kis világossághoz elegendő ennyi petróleum, az bizonyos.

Bizony ez az épitmény, ha nem tartozik is a világcsudákhoz, mindenesetre előkelő helyet foglal el a technikai alkotások csudái közt és annál nevezetesebb, mert az alkotást egy tizedrangu kis állam mondja a magáénak. Szerencsére a megoldás elé nem gördültek rendkivüli akadályok, sőt éppen a kedvező körülmények birták rá a román petróleumbánya vállalatokat, hogy telepeiket csővezeték utján egyenes összeköttetésbe hozzák a legnagyobb román tengeri kikötővel. Ezáltal fölöslegessé válik a vasúti szállitás, amely sokszor lassubb és természetesen drágább is.

A legfontosabb kedvező körülmény az, hogy az erdélyi Kárpátok lejtőin lévő petróleumforrások mintegy ezer méter magasságban vannak a tenger szine fölött, vagyis: a háromszáz kilométer hosszu csőnek Bacauban egy nagy rezervoárba gyűjtik, akkor ennek tartalma magától szépen elfolyik a csövön keresztül a konstanzai rezervoárba, még pedig igen egyszerü törvénynél: a közlekedő csövek törvényénél fogva. Sőt nemcsak, hogy magától (azaz minden nyomás nélkül) elfolyik a petróleum Bacauból a konstanzai tartályba, hanem ideérve, még olyan nagy nyomás alatt áll, hogy ugyanolyan magasra lehetne ezt a tartályt épiteni, mint a bacaui tartályt.

Éppen emiatt a nagy nyomás miatt nem is egy cső vezeti a petróleumot a telepektől a kikötőig, hanem három, amelyek aztán a konstanzai kikötőben több rezervoát táplálnak állandóan. Ezekből sem fuvarozzák a petróleumot hordókban, hanem többnyire egyenesen beleömlesztik a petróleumszállitó hajókba, amelyek erre a célra már be vannak rendezve.

A nagyszerü csővezeték különben nem régi: ezelőtt öt esztendővel kezdték épiteni a kaukázusi és pensilvániai petróleumtelepek mintájára, a legujabb amerikai rendszer szerint.

A konstanzai petróleumkikötő egyébként egész Európának legmodernebbül berendezett kikötője, amely felülmulja még a hires oroszországi petróleumkikötőket: Batumot és Novoroszijszket is. Egész tucat rezervoárja van egymástól alig pár száz lépésnyire, hogy ezzel el lehessen kerülni mindenféle tengelyen való szállitást, amennyiben a hajók közvetlen odaállhatnak a rezervoárok mellé.

Persze a román petróleumiparnak és a konstanzai kikötőből való petróleum szállitásának egyelőre befellegzett. A háromszáz kilométeres háromszoros csővezeték jó darab ideig nem fogja a bacani bányák termelését Konstanzába vezetni, egészen addig, amig a mi kezünkre nem kerülnek maguk a bányák is. Akkor aztán majd gondoskodni fogunk talán arról, hogy ezt a szép kis csővezetéket az ellenkező irányban: Magyarország felé is megépitsük. Ami, ha bekövetkezik és a 300 kilométerből 4-500 kilométer lesz, akkor majd még szivesebben fogunk erről a dologról megemlékezni.