Erdély egy részének ideiglenes román megszállása, majd az ellenség kiűzése után a katonai hatóságok könyörtelen elnyomó intézkedéseket foganatosítottak. A gyanúsítottakat internálták, perbe fogták, katonaszökevények vagyonát elkobozták.

Hajmeresztő tervek fogalmazódtak meg. Így egy kultúrzóna létrehozása a határon, ahol az összes román felekezeti iskolák helyét állami iskolák vették volna át, (meghagyva 15-18 nagy múltú intézményt) ellenben nagy költségen1600 magyar iskolát hoztak volna létre. (Ezek a tervek végül nem valósultak meg).

311 román iskola 477 román tanítójának állami javadalmazását megszűntették. A nagyszebeni román érsekség próbálta meg védelmezni a román iskolai érdekeket. Megnehezítették a román parasztok birtokvásárlását, és lehetetlenné tették román városlakók földvásárlását.

(1867-1914 között az erdélyi birtokállomány 5 százaléka magyar kézről román kézre vándorolt – jobbára lecsúszott magyar dzsentri kisbirtokosok földjét vásárolták meg román gazdagparasztok).

A kiéleződött nemzeti-nemzetiségi kérdést tehát csupán erő felmutatásával látta megoldhatónak a Tisza-kormány. Nagy terhet viselt – miként az egész országban, s végül is Európa-szerte – az erdélyi parasztság. Az élelmiszer-beszolgáltatás mellett sok paraszt behívása a hadseregben munkaerőhiányt idézett elő, amit nők és hadifoglyok alkalmazásával pótoltak.

A nemzeti és társadalmi feszültségeket volt hivatva enyhíteni Erdély tüntetőleges kezelése: az osztrák-magyar trónörökös, majd a bajor király, sőt a német császár is meglátogatta a tartományt, magyar és német lakosságának megnyugtatására.

Pro Transylvania néven segélyprogramot szerveztek. (A legtöbb anyagi kárt a román betörés során Székelyföld szenvedte el). A német birodalomban pedig kifejezetten a szászok javára gyűjtöttek.