Verhaaren és Maeterlinck

1916 | November

Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek

Az "Académie Française" tagjai közül könnyen érthető okokból egyet se vittek el a lövőárkokba. Hanem azért a "halhatatlanok" soraiban két év óta olyan pusztítást végez a halál, mintha valamennyien a harctéren volnának vagy valami járvány gyilkolná őket. Mikor a háború kitört, a negyven szék közül csak kettő volt üres, Claretie-é és Roujon-é.

Azóta nem kevesebb, mint hét akadémikus halt meg, Lemaître, Albert de Mun, Mézičres, Hervieu, Charmes, Faguet és Ségur. Mióta Richelieu megalapította az Akadémiát, nem volt rá eset, hogy az illusztrisok rövid két év leforgásán ennyire megfogyatkoztak volna, pedig régente is voltak háborúk és ezek is, a járványok is kevésbé kímélték az akadémikusokat, mint a mi időnkben.

Vajon puszta véletlen-e, hogy most olyan sokan haltak meg közülük, olyanok, akik még nem jutottak el az aggastyánkorba? Azt kell hinnünk, hogy nem, ha észrevesszük, hogy két év óta nem csak a harcoló fiatalok roppant sokasága veszítette el életét, hanem az öregek is nagyobb számban költöznek el, mint normális időkben.

Mintha háború idején a küzdelemtől távol maradó élemedettek is előbb halnának meg, mint a békeidőben éldegélő aggok, mintha a sok elkoptatott, öreg szívnek, mely a teljes nyugalomban az életet még megőrizhette volna, a háborúval együtt járó sok izgalom, a háború szele is elég volna ahhoz, hogy hamarosan felmondja a szolgálatot, időnek előtte.

Akár csakugyan a háborúnak is része van benne, akár csakis a véletlennek lehet tulajdonítani, annyi kétségtelen, hogy az Akadémia évkönyvei nem említenek olyan időt, amelyben több akadémiai szék várt volna a betöltésre, mint most.

De az Akadémia nem siet betölteni az üres helyeket, mert két jelöltség olyan kérdés elé állította, amelyet nehéz eldöntenie. Ami a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, az akadémikusok hangulata ez egyszer meglehetősen kedvező azokra a jelöltekre nézve, akikről el lehet hinni, hogy "Franciaország irodalmi közvéleményé"-nek a jelöltjei.

Ez a két jelölt: Verhaaren és Maeterlinck. Csakhogy se Verhaeren, se Maeterlinck nem francia, hanem belga alattvaló, az "Académie Française" szabályai pedig megkövetelik a francia honosságot. Verhaarent és Maeterlincket elejteni annyit jelentene, mint tudatosan középszerűségeket választani a kitűnők helyett, de másrészt arra se szánhatják el magukat, csak úgy könnyedén, a francia akadémikusok, a tradíciók őrei, hogy megsértsék azt a szabályt, amelyet elődeik mindig tiszteletben, sőt szentnek tartottak.

Régebben nem is eshetett volna szó a szabálysértés lehetőségéről és éppen ez az oka, hogy se Verhaaren, se Maeterlinck még soha sem volt jelölt, bár egyik se fiatal ember s "az irodalmi közvélemény" szerint már évek óta ők a legkülönbek. De most, amikor Belgium önfeláldozó és szenvedő testvére Franciaországnak, arra az álláspontra se helyezkedhetik az Akadémia, hogy a belga honosság valami tökéletlenség volna, amely diszkvalifikál.

És akármilyen szívesen megkönnyítené is a kormány, hogy Verhaeren és Maeterlinck rövidesen megszerezhesse a francia honosságot, ezek, ha eddig sem akarták honosíttatni magukat Franciaországban, most kevésbé tehetik ezt, mint valaha, mert az akadémiai tagságért való honosságszerzés több volna a hazaváltoztatásnál, Belgium megsértése, megalázása volna.

Hogyan lehetne kijutni ebből a dilemmából? Vannak, akik azt mondják, úgy, hogy az Akadémia tegyen úgy, mintha semmit se tudna Verhaaren és Maeterlinck belga honosságáról. Hiszen francia költők, a legkiválóbbak és ha az Akadémia beválasztja őket, ezzel ipso facto franciákká lesznek. De az akadémikusok közül többen úgy találják, hogy ez szofizma. Így az Akadémia a tulajdon szabályait ignorálná és nem azt, hogy jelöltjei belga honosok.

Azért inkább arra határozza magát, hogy egyelőre semmit se határoz s halogatja a döntést, amíg ki lehet eszelni valami olyan megoldást, amely lehetővé teszi, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon.

De ha még sokáig habozik és eközben újra meg újra olyan sok tagját veszíti el, mint a legutóbbi időkben, attól lehet tartani, hogy nem marad annyi tagja, amennyi a szavazáshoz szükséges s a két legjelesebb francia költő, akiknek dicsőségük is, de bajuk is, hogy belga alattvalók, mégse juthat be az Akadémiába, mert nem lesz, aki beválaszthassa őket.