Hol tart a kiegyezés?
Azoknak a tárgyalásoknak az eredményét, melyek a magyar és osztrák kormány között a kiegyezés megujitása végett majdnem egy év óta folynak, nem ismerjük. Nem tudjuk, hogy mit végeztek, mi volt akár a főkérdésekben, akár a fontosabb részletkérdésekben a tanácskozások során a magyar vagy az osztrák kormány álláspontja.
A magyar kormány maga nem találta eddig szükségesnek, hogy a tárgyalásokról a nyilvánosságot bármely csekély mértékben is tájékoztassa, egyéb hirforrást pedig ebben a kérdésben semmiképpen sem ismerhetünk el megbizhatónak vagy illetékesnek. Mindazonáltal ezuttal egyenesen rászorit bennünket a kiegyezés témájára az a körülmény, hogy az uj osztrák miniszterelnöktől, a tragikus véget ért Stürgkh örökébe lépő Körber Ernő dr.-tól nyilvánvalóan odaát a Lajtán tul sokan azt várják és szemlátomást arra biztatják, hogy a végleges megállapodásoknál a magyar kivánságokkal szemben minél keményebb alkuvó félnek bizonyuljon.
Eddig főként az agrár vámokról és a kvótáról esett szó a különböző hirlapi közlésekben, mint a két kormány között folyt tárgyalásoknak olyan fontos részleteiről, melyeknél a történt vagy tervbe vett megállapodások nekünk magyaroknak állitólag tulságosan kedveznének.
Ami az agrár vámokat illeti, azt ma már minden értelmesebb ember tudja, hogy számos nagy hátránynyal szemben jóformán az egyedüli előny, melyben Magyarország a vámközösség folytán részesül, az, hogy mezőgazdasági termelésünk feleslegeit az osztrák védett piacon megfelelően értékesitheti. Ha még erről a rekompenzációról is lemondanánk, illetve azt megnyirbálni engednénk, akkor igazán nem volna semmi értelme annak, hogy viszont az osztrák ipart tovább hizlaljuk a magyar piacokon.
Az uj vámtételek magassága tekintetében utalunk arra, hogy a mostani agrár vámok felemelését maguk a magyar gazdák sem kivánják. A Mezőgazdasági vámpolitikai központ abban a memorandumában, melyet az uj kiegyezés ügyében a kormány elé terjesztett, buzára, rozsra stb. változatlanul ugyanazokat a minimális vámtételeket javasolta, mint amelyek a jelenleg érvényben levő vámtarifában foglaltatnak. Pedig teljességgel bizonyosra vehető, hogy a védeni kivánt cikkek egységértéke a megkötendő kiegyezés érvénytartama alatt a mértékadó világpiacokon átlag sokkal magasabb lesz, mint a jelenlegi kiegyezés háboru előtti, vagyis normális időszakában.
Hogy a kvótára vonatkozó tárgyalásoknál sikerült-e a magyar kormánynak Magyarország jogos érdekeit kellően érvényesüléshez juttatni, az attól függ, hogy mennyiben vonták bele a készülő megoldásba a háboruval kapcsolatban levő eddigi és további kiadásokat és hogy minő az utóbbiak tekintetében a megállapodás.
Hogy a mostani kvótakulcs reánk magyarokra nézve igazságtalan, bennünket aránytalanul magas hozzájárulási kötelezettséggel terhel, ahhoz nyilván szó sem férhet és igy a jövőre nézve feltétlenül korrigálásra szorul. Ami azonban a háborus költségeket illeti, itt a multra, illetve a jelenre nézve is a mostani kvótától független, külön megállapodásokhoz kell Magyarországnak ragaszkodnia az elosztás tekintetében. A mostani, részünkre tulmagasan megállapitott kvóta 1910-ben a monarchia két államának közös háztartásában felmerült 573 millió, 1911-ben 553 millió, 1912-ben 662 millió nettoszükséglet repartirozásánál nyert alkalmazást. Ez a szükséglet az emlitett években 230-240 millió korona erejéig a vámbevételekből nyert fedezetet és csak a fennmaradó részt fedezte a két állam a kvóta arányában.
Még ezeknél az alapösszegeknél is eléggé jelentékeny az a teher-többlet, amelyet az igazságtalanul megállapitott kvóta-kulcs folytán a számbajövő éveket összesitve viselnünk kellett. De hová tünnek ezek az alapsummák a háborus kiadásokkal szemben? Hiszen csupán a repartirozás alá kerülő közvetlen hadviselési költség összege egymaga több lesz a 40 milliárdnál!
Ismételjük: a kvóta ügyének kielégitő megoldását mi szorosan egybekapcsoltnak látjuk a háboru pénzügyi terheinek elosztásával, illetve az erre vonatkozólag szükséges intézkedésekkel. Bizunk benne, hogy a magyar kormány itt is ugy képviselte és fogja képviselni az ország érdekeit, amint az a hozott áldozatok mértekének megfelel.
Tagadjuk, hogy a kiegyezés megkötése Magyarországra nézve anynyira sürgős lenne. Erről egyébként is csak ugy lehet szó, ha előbb vagy egyidejüleg Németországgal is rendbejöttünk. A Németországgal fennálló szerződésünk 1917. december 31-én lejár; ha azonban 1916. december 31-ig egyik rész sem mondja fel, 1918. december 31-ig érvényben marad. Ugyanigy állunk a Svájccal kötött szerződés tekintetében.
Ha tehát a német szerződést a folyó év végén felmondjuk is, még mindig marad rá időnk, hogy tovább tárgyaljunk és az uj szerződést a mostaninak lejárta előtt a fejleményekhez simulva megkössük és ugyanakkor a kiegyezést is perfektuáljuk. Ha pedig a német szerződést nem mondjuk fel, még egy évvel több időt nyerünk, ebben az esetben azonban szükség szerint, hogy a terminusok továbbra is összeessenek, a mostani kiegyezést egy évvel prolongálni kellene.
Konkluziónk az, hogy Magyarországnak, Ausztriának és Németországnak az a közös életbevágó érdeke, hogy gazdasági követelményeik a világháborut befejező békekötés alkalmával minél teljesebb mértékben érvényesüljenek, Magyarország részéről is mindenképpen szem előtt tartandó, ami azonban nem képezheti akadályát annak, hogy jogos gazdasági érdekeinket a magyar-osztrák és magyar-német viszonylatban is nyomatékosan és szilárd akarattal érvényre juttassuk.
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!