Nincs tanulságosabb valami azoknál a hadikiállításoknál, melyeket az ellenségtől zsákmányolt fegyverekből rendeznek a győztesek. És pedig nem csupán abból a szempontból tanulságosak, mert megismerjük belőlük az ellenség egész haditechnikáját, hanem azért is, mert egy ilyen hadikiállítás felujitja emlékezetünkben ugyszólván az egész világháboru krónikáját és végigvezet a véres eseményeken.

Öldöklő csaták, izgalmas ostromok, szivetrázó diadalhirek elevenednek meg a lelkünkben egy-egy zászló vagy ágyu láttára, amelyről a fölirat szárazon elmondja, hogy itt vagy ott estek zsákmányul, - s az elmult győzelmek örömében megfürdik a csüggedő lélek és bizakodó reménységgel várja a végső diadalt, mely meghozza a béke áldásait. Hiszen hogy is lehetne az, hogy ne a központi hatalmaké legyen a végső győzelem, mikor az elmult husz hosszu hónap ugyszólván a diadalmas csaták szakadatlan láncolata volt!

Csaknem egy teljes évig tartottak azok az előkészítő munkálatok, melyek a berlini „Német hadikiállitás” megnyitását megelőzték. Ez a hatalmas kiállitás, mely ugyszólván az egész háboru történetét felöleli, nem csupán a német hadsereg diadalait hirdeti, hanem egyuttal a miénket és bolgár szövetségesünkét is, mert a monarchia és Bulgária hadvezetősége szintén hozzájárult a berlini kiállításhoz, melynek értékes és érdekes anyagát gyönyörü trófeumokkal gazdagitotta. És Ferdinánd cár, aki 1913 julius 23-ikán azzal nyugtatta meg a Szerbia árulása miatt elkeseredett népét, hogy: „Göngyöljük össze most, jobb időkre várva, győzelmes zászlóinkat,” – Ferdinánd cár aligha hitte, hogy ezek a „jobb idők” oly gyorsan elkövetkeznek és sikerekben, babérokban oly dus aratást hoznak! Mert a sikerek valóban nagyok. Szerbia, Montenegró és Belgium összeomlott, Albániának egyharmada a mi kezünkön van, Franciaország és Oroszország földjéből pedig óriási területeket kanyarítottak le győztes fegyvereink.

A berlini hadikiállítás egyik osztályában vannak az egyenruhák. És itt mindjárt szembetünik, hogy valamennyi hadviselő állam közt a németek és a magyar-osztrák hadsereg egyenruhája a legcélszerübb, mert egyetlen egy szin sincsen, amely oly szerencsésen alkalmazkodnék minden terephez, mint a német és magyar-osztrák „csukaszürke”.

Sem a világosbarna angol „khaki-szövet”, se a sötétebb orosz, s még kevésbbé a franciák uj kék szine, nem olyan közömbös szin, mint a miénk, amely valósággal „belemosódik” minden környezetbe, ugy hogy bizonyos távolságról már szinte meg se különböztethető, akár zöldelő, akár kopár vidéken operálnak is a csapatok.

De egyéb szempontokból is sokkal célszerübb és jobb a mi egyenruhánk. Például, a belgák magas, prémes süvegei, az algériai spáhik fehér selyem burnusza és az orosz tisztek dusan aranyozott vállrojtjai ma már teljesen egyenesen károsak is, mert nagyon szembeötlők, bár viszont katonai szinpompa és fény szempontjából tetszetősebbek, mint a szürke és igénytelen, de kényelmes csukaszürke.

Viszont azonban, a felszerelés tekintetében, kiválik az angol katonák egyenruhája, - amelyen az a nevezetes, hogy egyáltalában nem is hasonlít katonai formaruhához. Az angol katona kifogástalan turistaruhában jár, melynek nagy zsebeit telerakja mindenféle szükséges holmivel, s ha kabátja gombjaira nem volna rápréselve a brit országcimer, akármelyik elegáns nyaralóhelyen megjelenhetne, mint utazó turista. Annál kényelmetlenebbek a francia acélsisakok, melyekkel a német puskagolyók ellen szerelték föl a franciákat; ezek a sisakok ugyanis meglehetős nehezek és mégse védenek a golyók ellen.

Legérdekesebb azonban mindenesetre az, hogy ellenségeink valósággal kimeritették önmagukat és sok olyan hadiszert vittek a frontra, amely már régen el volt temetve az arzenálokban, mint idejét mult ócska szerszám. Ebből látszik leginkább, hogy ellenségeink nem voltak fölkészülve a háborura és mikor ennek óriási frontjai kibontakoztak, szükségből lázasan kapkodtak mindenfelé, hogy valamiképpen fölszerelhessék tüzérségüket.

És itt nem csupán a montenegróiakra gondolunk, akiktől mindjárt a háboru harmadik hónapjában vették el vitéz csapataink a „hosszu Tomot”, egy özönviz előtti csatakigyót, - sőt nem is a szerbekre, akik Nis és Kragujevác arzenáljaiból előhurcolták még a XVIII. századbeli török ágyukat is, - hanem a fraciákra és oroszokra, akik szintén fölásták legrégibb hadigépeiket is, hogy legyen mit szembeállitaniuk a németek és a magyar-osztrák hadsereg pompás fegyvereivel. Igy, például, a németek olyan ágyukat is vettek el a franciáktól, amelyeken még rajta van Lajos Fülöp király monogrammja (a mult század első feléből), az oroszok pedig, leginkább a Bug és Visztula melletti várakban, olyan ócska várágyukat hagytak hátra, amelyekből talán már lőni se lehet!

Ugyanez az eset ismétlődik meg a kézi fegyvereknél is, különösen a franciáknál, akik még a régen elavult Chassepot-puskákat is harcba vitték. Itt azonban nem ezek a puskák érdekesek, hanem a belga „szabadharcosok” (franctieurök) fegyverei. Ezek a „nyugati komitácsik” tudvalevőleg orozva, lesből gyilkolták a németeket. Megtörtént, hogy egyes falvak és városok látszólag megadták magukat és szinlelt hódolattal fogadták a bevonuló német csapatokat. Éjjel azután, mikor a katonák fáradtan aludtak, megrohanták, álmukban legyilkolták őket, vagy pedig a házakból lövöldöztek, bombákat dobáltak a bevonuló csapatainkat, s aztán a házakból bombázták, lövöldözték őket.

A belga franctireurök gyilkos szerszámai között sok érdekes fegyver akad. Különösen azok az ugynevezett „botfegyverek”, amelyek külső látszatra csak ártatlan sétapálcák, de a fogantyujuk lecsavarható, - és akkor nyomban puskákká változnak át. De vannak kovás-puskák is, melyeknek az agya szépen ki van verve szögekkel, s ezek még a mult század elejéről valók. Az oroszokat pedig, mikor kifogytak a modern puskákból, a japánok látták el kézi lőfegyverekkel.

De annyi eszük, persze, volt, hogy nem a hadsereg modern ismétlőpuskáit adták el, hanem régi patrónos fegyvereket liferáltak drága pénzért; olyan fegyvereket, melyeket a modern nagyhatalmak – köztük a mi monarchiánk is – már évtizedekkel ezelőtt kimustráltak, s eladtak az olyan kicsiny, még fejlődő technikáju nemzeteknek, aminő akkoriban a japán nemzet is volt. Igy történt aztán, hogy az oroszok a mi régi Kropatsek- és Werndi-fegyvereinkkel harcoltak ellenünk és a németek ellen is.

Egyik legtanulságosabb osztály a berlini hadikiállításnak bizonyára az, mely a repülőgépekkel foglalkozik. A legujabb technikának ez a zseniális alkotása ebben a háboruban állta ki a tüzpróbát, mint hadigép; - és a próbatétel a magyar-osztrák és a német haditechnika diadalát hirdeti. A levegő hires francia primadonnái, akik minden nemzetközi repülőversenyen elvitték az első dijakat, sajátságos módon „lemaradtak” ebben a háboruban.

A német Zeppelinek, a magyar-osztrák hydroplánok és repülőgépek nagy fölénnyel verték minden vonalon az ántánt-hatalmak aviatikáját. Velence, Milano, Brescia és Bergamo légi bombázása éppen olyan kiváló haditett volt, mint Páris és London vagy Calais és Liverpool bombázása, - amivel a franciák csak Freiburg, az olaszok meg Trieszt sikertelen bombázását állithatják szembe. De, míg a németek aránylag keveset, mi pedig ugyszólván semmit se vesztettünk ezekben a légi harcokban, addig a francia és angol röpülőgépek tucatjával pusztultak el, a Fiume fölé merészkedő olasz „Cittŕ di Ferrara” pedig fölrobbant és a lángok martaléka lett.

Szóval, a haditechnikának és készültségnek győzelemmel biztató szinvonalát, a szervezett és céltudatos, a minden vonalon egybefüggő, közös válvetett küzdelemnek nyomát sehol se találjuk az ántánt-hatalmak erőfeszítésében, míg ellenben a központi hatalmak hadviselésének minden momentumát éppen ez jellemzi.

Nem csupán a páratlan és hősies lendület, amellyel a központi hatalmak csapatai harcba indultak, nem csupán a haza védelmének szent kötelességétől tüzelt bátor szivek és megacélozott karok győztek ebben a véres világháboruban, hanem nagy része volt a győzelemben a szervezett fegyelemnek és céltudatosan fejlesztett, magas haditechnikának is.

Míg az oroszok, franciák és belgák hatalmas páncéltornyokba, törhetetlennek tartott vasbeton-erődökbe, minden erővel dacoló bástyákba ölték milliárdjaikat, addig a németek megkonstruálták 42 cm.-es ágyuikat, s a mi hadvezetőségünk szép csöndben kipróbálta a várpalotai lövőtéren a 30 ½ cm.-es mozsarak borzalmas hatását.

S amikor kitört a világháboru, Maubeuge és Antwerpen, Lüttich és Namur világhirü erődjei, melyekről azt hitték, hogy hónapokig föltartóztatják az ellenséget, - hetek, sőt napok alatt dőltek romba, mint gyönge kártyavárak, a 42-es és 30 ½-es ütegek gránátjai alatt. És később is, Gorlicétől Varsóig, Novogeorgievszktől Breszt-Litovszkig, a Lovcsentől Durazzóig és Verdunig, mindenütt a központi hatalmak tüzérségi fölénye győzött, mely a Dardanelláktól is elkergette az elbizott franciákat és angolokat.

És ugyanakkor, mikor a franciák hetvenkedve hirdették, hogy gépmadaraikkal meghóditották a levegőt, az angolok pedig dölyfösen kérkedtek, hogy övék a tengerek korlátlan uralma: - ugyanakkor a központi hatalmak csöndben, türelmesen dolgoztak a Zeppelineken és a hidroplánokon, - meg a félelmetes tengeralattjárókon.

És aztán, mikor kitört a világháboru, a francia légi flotta nem bírta megvédeni Párist a német Zeppelinektől, Anglia pedig megdöbbenve tapasztalta, hogy csak addig a határig ura a tengereknek, ameddig győzött a központi hatalmak szervezettebb, fejlettebb haditechnikája szárazföldön, vizen és levegőben egyaránt, - s hogy miért győzött: azt legtanulságosabban mutatják ezek a hadikiállítások, melyeken az ántánt-hatalmak hadi fölszerelésének és szervezetlenségének minden fogyatkozása látható.