Az erszényes állatok virágkora a szárazföldi otromba gyikok, a levegőbeli repülő gyikok és a tengeri sárkányok idejébe esik. A Föld őskorából itt felejtett állatcsoport ez, s a természetbuvárok már régen megállapították, hogy az erszényes állatok a letünt teremtési korszakok emlőseinek csak kevéssé változott ivadékai. Az ősiek már akkor benépesítették a Földet, amikor a ember meg se jelent ezen a sárbolygón, - de csak Ausztráliában maradtak meg, melynek elszigeteltsége a többi világrésztől megóvta őket a nagy ragadozók, kivált az ember, pusztításaitól.

Az erszényesek általában nem olyan jól alkotott és fejlett állatok, mint a hozzájuk hasonló ragadozók vagy rágcsálók. Legszembetünőbb azonban az alsóbbrendűségük, ha szellemi képességeiket vizsgáljuk. Lélek nélkül való – se kiképzésre, se nemesedésre nem alkalmas – se nem tanulékony, se nem oktatható teremtések. Közös tulajdonságuk a legteljesebb közömbösség, - egészen addig, míg valami megkeríthető zsákmányról nincs szó: tehát addig, ahol a gyomor érdektelensége kezdődik.

Minden állat – még a legvadabb ragadozó is – többé-kevésbé megszelidíthető és jó bánásmód mellett lassanként emberszerető, engedelmes állat lesz, mert kifejlődik benne valami hála és jóindulat: csak az erszényes marad mindig egyforma és évekig tartó fogság után is csak alig tudja megkülönböztetni az ápolóját. Se hajlandóságot, se ragaszkodást nem mutat iránta; nem örül, ha látja, a szavának nem engedelmeskedik – de épp oly kevéssé barátkozik meg más állatokkal, sőt még a fajtájabelivel is alig.

Legsajátosabb azonban a szaporodás. Az erszényes állat nagyon rövid idei vemhesség után szüli magzatait, fölszedi őket a szájával és ráteszi egyik csecsbimbójára, mely az erszényében van. Ez az erszény rendesen tökéletes táska és ebben hordja kölykeit az erszényes (ezért: fiahordó) mindaddig, míg kifejlődnek. Mert a kölykök aprók, csupaszok, vakok és csak csonkszerű végtagjaik vannak.

Az anya emlőjén lógnak, mindaddig, míg érzékszerveik és végtagjaik kifejlődnek, ugy hogy az erszény valósággal fészek is nekik, amelyből később egyre nagyobb és nagyobb kirándulásokat tesznek.
Valamennyi erszényes állat között talán legérdekesebb a koála vagy erszényes medve, melyet mintegy száz év óta ismernek Európában. Hazája keleti Ausztrália. Queenslandtól Viktóriáig, de sehol se gyakori. Párosan, a nőstényével járkál a legmagasabb fákon, de olyan lomhán, hogy ausztráliai lajhárnak nevezték el.

A fák koronájáról ritkán jön le, - mindig csak eleség hiánya miatt, - s ilyenkor még lassabban, esetlenebbül ballag a földön, egyik fától a másikig, mely uj eleséggel kecsegteti. Inkább éjjeli állat, mert a nap legvilágosabb és legmelegebb részét átalussza, jól elrejtőzve a gummifák lombjai közt. Ebédelni csak estefelé kezd és a fák fiatal leveleit és rügyeit eszi.

A furcsa állat farkatlan törzse zömök, a fej nagyon vastag, az arcorra rövid, a szájnak pofazacskói vannak, a nagy fület bozontos szőr födi és ötujju lábai igazi fogólábak. Erszényes medvének azért hivják, mert mind alakra, mind járásra nagyon hasonlít a fiatal medvebocshoz. A hossza körülbelül 60 cm., a vállmagassága mintegy félakkora. Bundája nagyon hosszu, tömött és szinte lapos, egyuttal azonban finom, puha és gyapjas is. Felső testének a szine vöröses-hamuszürke, az alsó testé sárgásfehér. A bennszülöttek serényen üldözik a husa miatt és fölmásznak utána a magas fákra is.