Ó, mért nem jőnek hozzám délre,
szegény, szerény, csöndes ebédre:
ecetbe mártott zöld epére!

Rossz levéből a rossz világnak
hozzája bort is ihatnának;
egy-két cigányt is híhatnának.

Egy-két szavukat hallanám csak!
Látnám, hogy mernek, tudnak, bátrak,
hogy van valami, amit várnak!

Mert cudar hangú hallgatás ez!
Így nem bitangol költő, vátesz!
Az igaz hang, az más volt s más lessz!

Zsebembe régi száraz kenyér volt;
az álmokért ez túldús bér volt.
S a mult az könny s a jövő vér volt.

De nem néztünk mi rózsamézre,
sem kuckón hortyogó zenészre;
köptünk s fütyültünk az egészre.

Nem néztünk utódot, elődöt,
szívünk s epénk nem kért belőlük;
s epe s szív összecserélődött.

Nem értem én el így se semmit;
halál ízéből pár szemernyit,
legfeljebb ennyit: semmit, ennyit!

De ők legalább mondanának
valami szépet a halálnak!
Vagy gonoszat a földnek s lángnak!

...Ó isteni szent fiatalság!
Hozzád kiált a bús kihaltság,
a jobb reményhez a bús balság:

A halott is kihull az ágyból,
ha földrengéstől bőg a távol...
Ezt üzeni egy fáradt költő
két emeletnyi magasságból!