Szomory Dezső darabja a Vígszínházban

Ebben a darabban Szomory Dezsőnek ezt a darabját adják a Vígszínházban. Ez a darab meséje. Szerkezete pedig: állj egy állótükör elé, mögötted egy másik állótükörrel, s akkor az egyikben meglátod, ahogy a másikban... a másikban, ahogy az egyikben... viszont ismét az egyikben, ahogy a másikban.

S ezenfelül, ahogy a moziban látni Territ, a kedves cowboyt, mikor leveti hű paripája s ő egyik lábával fennakad a kengyelben, - a ló maga után cipeli kövön, vízen, árkon, bokron, míg végre forgópisztolyával át tudja lőni a kengyelszíjat s a hű paripával lihegve állnak meg egymás mellett.

A filmen ilyenkor a cowboynak vére folyik. Szomorynál is - sőt ha közelebbről megnézed, meglepetve láthatod, hogy a szíve vére volt. Sőt hogy az egész darab ezzel a vérrel van írva. Szomory Dezső felsőséges humorral nézi, látja és írja meg magát, vagy, mondjuk, ír meg egy írót, lázas pózaival, patakzatos előadású öncsalásaival, csinált regényeivel.

De az értelmesség nem óv meg a vallástól s az idegességtől, s a félvállról való lemosolygás sem attól, hogy az ember egyúttal két lábbal benne ne álljon s egész testtel, minden idege szálával s belső reszketésű és hideg verejtékes kétségbeesésével benne ne kínlódjék abban, amit lemosolyog.

Ahogy a Szomory hőse, meséje, jelenetezése, ahogy az egész dikció szimbólum és szószerint valóság közt ide-oda hánykódik és lüktet, reális alakjai és hangjai is úgy hatnak, mint mikor az embernek, ha valami se ide, se oda helyzetnek álló gyötrelme tépi, víziói és hallucináció vannak, figurák bukkannak fel előtte, mintha vízből kelnének ki, s hangokat, egész mondatokat mintha a fülébe mondanának, s a figurák egészen szelídek és polgáriak s a mondatok sem regényesek s nem is vonatkoznak arra, ami az embert foglalkoztatja.

Egy szerelem történetét akarta megírni Szomory, hogy két bolond, ugráló és komédiázó művészlélek, férfi és asszony, minden komédián, szennyen és szenvedésen keresztül, hogy talál végre egymásra.

Ez lett volna a darab, de erre inkább már csak a harmadik felvonásban kerül a sor, mert közben az első kettőben Szomory szinte kéjelgő megfeledkezéssel időzik el annál, hogy magát a két figurát megcsinálja és megmutassa, különösen a férfit, mindazokkal a vakmerőségekkel és tettenérésekkel, mindazzal a lógombóctól drágagyöngyig mindent bedolgozó mozaikolással, mindazokkal a lélegzetelfogó hirtelen megvilágításokkal, amik Nyugatbeli novelláit s egyéb írásait oly feledhetetlenné teszik.

Hogy' tud beszéltetni! Milyeneket tud mondani! Hogy tud tragikumokat megéreztetni bohózati helyzetben, s kiválasztottságot s kiszolgáltatottságot kis komiszságokban, csalásokban és ordenáréságokban!

A harmadik felvonásban aztán ráeszmél arra, hogy meg kell végre írni magát a darabot, és természetes, mint minden hájjal megkent írónak, úgy kell megírnia, hogy a nép bedűljön. De az isten igazságos és kegyetlen, mint mindig, mikor kvalitásos valaki azt hiszi, hogy ha lefokozza magát, letalál a közönséghez.

Éppen a harmadik felvonásnak nem dőlt be a nép - ellenben, legalább az első előadáson, melyen ott voltam, ha húzódozva, ha nem mindig s mindent megértve és elfogadva, de egészben véve megbűvölten követte a bűvészt, kit ilyennek, bűvésznek ismer, kíván és el is fogad. Ahogy a közönség ezt a darabját is fogadta s amily értékelésben áll most e szerint a Szomory Dezső figurája, egészen igaza volt, mikor e darabjában az írót olyan valakinek állította be, ki igen-igen fontos az emberekre nézve.

Szomory elérte, hogy értik s megértik és gyönyörködnek abban is, hogy mint egyszer megírtam, szomoryul ír. S ő maga is eljutott írásaiban oda, hogy most már majd minden, ami keze alól kikerül, olvasója számára élmény számba megy.