(Horvát Henriknek, a német nyelv nagy művészének)

R. M. Rilke: A FOGOLY

Gondold el, hogy mi mostan élvezet,
lég a szájadnak s a szivednek szikra,
az csupa kő és csupa-csupa szikla,
melyen elalszik a szived, kezed.

És ami most holnap, igéret és:
majd, később, vagy: azután, vagy: jövendő -
az csupa seb, amelybe csúnya genny nő
és nem fakad fel a dagadt kelés.

És ami volt, az mint egy bús bolond
őrjöngve a szájad körül bolyong,
mely már nevetni sem tud s bús előre.

És ami Isten, az börtönöd őre,
ki egy lyukra rányomja éhesen
piszkos szemét. S nem tudsz meghalni sem.

R. M. Rilke: PRÓFÉTA

Tág szemében óriási arcok
s az itélet tűzcsóvája, vak
tombolása, mely pusztítva harsog, -
a szemöldök ívei viharzók
és busák. A mellében vihar-szók
ágaskodnak, újra csak szavak,

nem övéi (mert a szava félszeg
és szelíd, ha megfedd valakit)
más szavak: kövek, kemény vasércek,
melyeket mint vulkán alakit,

hogy a szája kráteréből bomlott
átkokat okádjon szüntelen;
míg a homloka, mint kutyahomlok
vinni vágyik engedelmesen,

mit az Ura elvesz homlokárul,
Ő, az Úr, kit annyi sok farag
és nem látja, mely neki kitárul,
mélységét, mert mélye: a harag.

R. M. Rilke: AZ OLAJFÁK KERTJE

Ment fölfelé, a szürke lombon át
oly szürke volt, az Olajfák sorába
és lehajtotta poros homlokát
forró, vonagló tenyere porába.

Ide jutott. És ez volt csak a cél.
Most megvakultan vágjak a homálynak
és hirdessem, hogy a hatalmad él,
hogy vagy, mikor magamba sem talállak.

Nem, vagy én bennem. Jaj, te végtelen-nagy.
Sem másokban. És itt a kőbe sem vagy.
Sehol se. És engem mindenki elhagy.

Itt állok minden emberek jajával,
mit enyhíteni vágytam kegyed által,
ki nem vagy. Ó, lelkem ezer halált hal...

S mondják: egy angyal jött az éjen által.

Miért egy angyal? Ah leszállt az éj
és közönyösen babrált a falombban,
gyermek riadt az éji nyugalomban.
Miért egy angyal? Ah leszállt az éj.

Az éj pedig nem is volt óriásibb,
így suhan el az éjek sora rég.
Kövek hevernek, néha egy eb ásít,
Bús éj, olyan az egyik, mint a másik,
mely vár amig megpitymallik az ég.

Mert ily könyörgőt angyalok csapatja
nem hallgat meg s az Éj se fogja föl.
Az Elveszőt a föld magára hagyja
és eltaszítja Őt tulajdon atyja
és nem fogadja be az anya-öl.

R. M. Rilke: PIET"ŕ

Így látom, Jézus, lábad újra mostan,
mely egy ifjúnak lába volt még hajdan,
mikor kezembe véve sírva mostam;
milyen zavartan reszketett e hajban,
mint tejfehér vad a bokorba, halkan.

Így látom tested, mit még nem szerettem
s ez az első szerelmes éjszakánk.
Sosem feküdtünk össze még mi ketten
s most a tömeg bámul, vigyázva ránk.

És a kezed véredbe van fürösztve: -
jaj, nem őrjöngő fogam marta össze.
Szived nyitott, akárki bemehet:
azt hittem, csak enyém e bemenet.

Most fáradt vagy s fáradt szád nem figyel,
nem szomjúhozza jajtól ájuló szám -
Ó Jézus, Jézus mikor mult el órám?
Milyen csodásan pusztulunk mi el.

R. M. Rilke: A KIRÁLY

Tizenhat éves az ifjú Király.
Tizenhat éves s az Állam, a Rend Ő.
Agg hívei közzül messze kivál
és lesve-sötéten néz a derengő

terem aranyába és örül,
hogy Ő mindegyikük apja:
azt érzi csak, éles álla körül,
hogy táncol a lánca s a gyapja.

Előtte a halálos itélet
és vár a Király és nézik a Vének
Tanácsnoka mind azt mondaná,
hogy vergődik az uruk, pedig
csak csöndesen olvas hetvenig
és akkor írja alá.

R. M. Rilke: HALÁLTÁNC

Nem kellenek zenészek;
szivük huhog, e redves
és bagolylakta fészek.
Levedzenek s a kedves,
büdös sír szaga repdes,
amikor táncra készek.

A táncos kedve részeg,
és paszománya borda,
igazi, úriforma,
elegányos lovag.
Az apáca kelendő,
bomlik fején a kendő;
lovagja járja csalfán.
S a viaszgyertyahalvány
nő imakönyve alján
szelíden ránt egyet
és kicseni az olvasó-jegyet.

Aztán beléhevülnek
e leples síri bomlók;
izzadnak és lehülnek
egy víz a far, a homlok;
és vágynak arra, vajha
lennének meztelen,
mint kisded és a szajha:
cifrázzák esztelen.

R. M. Rilke: FELTÁMADÁS

A Gróf figyel, a sírba
letűz a napvilág;
hamar életre hívja
tizenhárom fiát.
Két asszonyát köszönti,
távolból meghajol -;
feltámadásra jön ki
mind-mind a föld alól

csak még Eriket várják
s Dorottyát, testvérpárját
kik hét s tizenkét éves
korban haltak meg, édes
főúri gyermekek
(ezer és hatszáztízben)
hogy most, mint minden ízben,
nyugodtan, úri díszben
előttük menjenek.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ