Borult, esős, ködös reggelre ébredek. Ennek örülök én. Leveszem a polcról olasz könyvemet, Anglia Baedekerét, vagy valami entente-regényt (Flaubert, Thackeray, Turgenyev ártatlanok benne, hogy itt kell olvasnom őket) s a következő percben szinte feledve van farkasverem, rókalyuk, tüskésdrót, akna, kézigránát és a többi háborús próza.

Egyszerre fölriadok önfeledtségemből. Virágaim lefutó ágain gyanús fényfoltok jelennek meg, szobámba világosság ömlik, kis lányaim arcképein végig táncol a tavaszi reggel drága napsugara. Nyugtalanság fog el és menekülök ki a szabadba, a park ősi fái alá. Milyen szép is ott! Hisz az orosz rendesen a zweite-Zug-hoz küldi granátjait és shrapneljeit. És a fák alatt a wierte-Zug árkai húzódnak.

Ilyen az élet, amikor nyugalom van a fronton.

Nyugalomról tehát nem beszélhetünk, csak nyugalmas életmódról és a lomhaságig menő kényelemről, mely ideig-óráig narkotizálja idegeinket. - A pergőtűzről nevetve beszélünk s nem foghatom rá magunkra, hogy "ajkunkon fagy" a nevetés.

Milyen érzések viharzanak bennem hosszú és bizonytalan számkivetettségemben? Nem csupán komor színezetű ez a sors. Uralkodó vonása a határtalan vágyódás. Olyan sokszínű, káprázatos és édes ez a nosztalgia, hogy már szinte nem is szenvedés, hanem gyönyör. Mint ahogy a dermesztő fagy égető fájdalmat okoz és a túlerős napfény elvakítja látásunkat.

A megdöbbenés, amit Európa balsorsán érzünk és az a sajgó fájdalomba vesző harag, ami elfog, ha az emberiség legnagyobb gonosztevőire gondolunk, ezek a kínzó érzések soha el nem enyésznek teljesen lelkünkben.

Jules Verne és Jókai fantáziáján már régen túltett a világháború. Conan Doyle vakmerő jóslata az angol szigetország bűnhődéséről beteljesedőben van. Még csak Wells hiányzott a sorból. A világháború az ő Mars-lakóit is lehozta a földre, ezeket a rettenetes élő gépeket, amelyek tüzes szelencékből lövellik ki a mindent felperzselő, folyamok vizét felforraló lángot.

Ettől se riadt vissza a háború. Idegen világok lakói nem lehetnek érzéketlenebb ellenségei az embernek, mint maga az ember. A Mars-beli-tűzokádó szelencének is el kellett jönnie: a lángvetőnek, amely letarolt erdők óriási fatörzseinek maradványait egy szempillantás alatt lángba borítja és az embert egyetlen leheletével szénné égeti.

Míg ezt a levelet rovogattam, nem egyszer csalt ki odúmból a repülőgépek berregése. Verőfényes napokon három-négy is lebeg fejünk fölött. Hogy az ellenségé-e, vagy a mieink, arról tudjuk meg, honnan lövik őket. Az oroszok ötven-hatvan shrapnelt is elpocsékolnak rájuk eredménytelenül. Érdekes látvány a tiszta kék égen megjelenő, fehéres füstfelhők között nyugodtan tovább úszó gépmadarak útját figyelnünk.

A front mögött lezuhanó acélkupák és szétszóródó golyók nem éppen veszélytelenek, de átkozott balszerencse kellene hozzá mégis, hogy kárt tegyenek bennünk. A minap földalatti odúmtól néhány lépésnyire esett le egy orosz shrapnel, de a földalatti tanyámat egy méter vastagságban borító földréteget nem bírta volna átütni, még ha rá esett volna is. Néha puskával is lövetünk az orosz repülőkre, akik szintén szorgalmasan gépfegyvereznek a mi repülőinkre, meg lefelé.

A napokban bukfencezett le egy orosz repülőgép, tőlünk északra. Az ezred katonái lőtték le. Esténként buzgón vigyázzuk a kémek fényjelzéseit. Körülbelül tudjuk már, merre rejtőznek a vakmerő emberek. Azt hiszem, nem sokáig fogják folytatni üzelmeiket. Nagy díjat tűztek ki annak, aki eredményesen nyomra vezet. A szomszéd század tegnapelőtt muszkát fogott. A patrouille emberei közt 100 koronát osztottak ki jutalmul. Ez ugyanis nem átszökő muszka volt, - ilyen is van elég - ezt úgy kellett pisztollyal megkergetni.)

Utolírás. E levelet április 5-én este 6 órakor indítom csak útnak. Mióta befejeztem, elég élénk volt a front, de komoly támadás aligha lesz. Csak a tábori őrsök nyugtalanítják egymást és az ágyúk felelgetnek egymásnak. Hozzá is szoktam már, hogy lakásomból nyugodtan hallgatom sustorgásukat. Köszönet a Nyugatnak, hogy Stein Aurél levele alkalmából rokonszenves sorokban emlékezett meg rólam.