Németország alapos tárgyalások után a berlini amerikai nagykövet utján megküldte válaszát Wilson elnöknek. Előre várhattuk azt, hogy Németország nem fog a provokáló jegyzék tónusában válaszolni, mert miként az amerikai közvélemény nagy része, ő sem akarja felforgatni a békés viszonyt. Éppen a győzelmes Németország tudja legjobban megbecsülni, minő értékek mennek veszendőbe a háboru kiszélesbitésével.

Viszont azonban azzal is tisztában voltunk, hogy Németország csak jogos önérzetének határáig megy el az előzékenységben s abban a pontban, amely létérdekét érinti, nem ismer engedékenységet. A jegyzék valóban ezeket az alapelveket domboritja ki. Mindent hajlandó megtenni Németország, hogy a semlegesek kára és veszedelme, tehát az amerikaiaké is elkerülhető legyen, de visszautasitja azt a vádat, hogy szándékosan keresi a hajók elpusztitását.

Amennyiben ellenségei, akiket Amerika egyoldalulag védelmébe vesz, nem akarják abbahagyni a német nem-harcos tömeg elleni kiéheztetési erőszakoskodásukat, Németország nem mondhat le a buvárhajók harcáról.

Ha emberségesség vezeti Amerikát, amely pedig, mint a német jegyzék nem hallgatja el, tömegesen szállit hadiszert ellenségeinknek, akkor nem teszi félre hallgatólag a már régen hozzáintézett felszólitást, hogy Angliát is felhivja a nemzetközi jog alapjául való megegyezésre.

Most természetesen az a kérdés, Amerika közvéleménye erősebb-e vagy Wilson ama szándéka, hogy belekössön Németországba; vagy Wilson az őszinte emberségessége elvére helyezkedve, meggondolja-e magát, hogy valóban a semleges Amerikának érdekét szolgálja? Hisszük, hogy a jegyzék további békés tárgyalások alapja lesz, és az Unió nem engedi magát a nyerészkedő trösztöktől vészes kalandba sodortatni.