A közvélemény kevésbé tájékozott része hajlamos úgy tekinteni Erdélyre, mint amely Trianon idején „színmagyar” volt, vagy legalábbis magyar többségű. Az 1910-es népszámlálás adatai mást mutattak. Csupán a Székelyföldön, Kolozsvárt és környékén, valamint a Partium

(a magyar Alföld keleti szegélye, Nagyvárad és Arad térsége) volt egyértelműen magyar többségű. Dél-Erdélyben a románok és a szászok alkottak többséget, miközben a magyarok aránya az egyes megyékben néhol 10-25, másutt 25-50 százalék.

Ha Erdély alatt a Trianonban Magyarországtól Romániához csatolt terület egészét értjük – tehát a tulajdonképpeni erdélyi medence mellett a Partiumot és a Temesköz keleti felét is) − akkor a terület népességének valamivel több mint 53 százaléka román, 32 százaléka magyar, és több mint 10 százaléka német.

Emellett szerbek, örmények, lipovánok és más népek töredékei is laktak a szóban forgó területen. A tágabb értelemben vett Erdély területének mintegy fele volt magyar többségű. (A magyar nyelvű és identitású zsidókat a magyarsághoz számítottuk – nélkülük az arány kedvezőtlenebb lenne.)

Az Erdélybe benyomuló román hadseregeket nyilván egészen másképp fogadták a terület népei: a magyarok ellenséget, a románok felszabadítót láttak a támadókban. Eszerint viselkedtek Erdélyben a megszállók is. Mivel rövidesen osztrák-magyar csapatok szállták meg Romániát, így mind az erdélyi magyarok, mind a havasalföldi és erdélyi románok körében nagyon kiéleződött a román-magyar ellentét.