A vers formai művészetének a magyar közönség szemében még mindig nincs meg a kellő becsülete. Petőfi egyes könnyelműen elejtett, diákos megjegyzései s utánzóinak, akik szerették s szeretik a dolgot a képességeikkel könnyebben elérhető könnyebb végén megfogni, ebben a tekintetben végzetes hatása volt a költészetről való közvélekedésre.

A művészi formát, a technikai szempontra vetett hangsúlyt még mindig a genialitást szabályokba bénító nyűgnek, verejtékes mesterkedésnek, iskolai előírások előtt való alázkodásnak képzelik s nem akarják észrevenni fontosságát a kifejezés teljességére, árnyaló gazdagságára. Pedig éppen a legtisztább s közönséges eszközökkel legnehezebben kifejezhető líra kívánja meg a művészien zárt és magát erősen éreztető technikát, - éppen a legmélyebbről felfakadó érzés szereti a rím, a ritmus muzsikájában közölni magát.

Bizonyos mondanivaló nem is fejezhető ki másképp, mint a technika minden eszközének művészi felhasználásával, magától keres a mindennapi, prózai beszédből mennél távolabb eső beszédmódot. Petőfi maga is, ahol a legigazabban és legteljesebben Petőfi, gazdag és biztos formaművész. A művészi technika a vers kultúrája s annak a költészetnek, amely olyan formaművészeket tud felmutatni, mint Balassa Bálint, Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty, Arany, a külső formát elejteni annyi volna, mint visszaesni a barbárságba.

*

Az az élet, amelyet Babits költészete akarva-akaratlan elénk tár, külső eseményekben a képzelhető legkevésbé gazdag, minden kalandosság nélküli, külsőleg alig különbözik akármely más, hivatali munkával élő korunkbeli fiatal férfiember életétől. De mi minden történik, mennyi élmény, mennyi változás, mennyi izgalom rejtőzik e látszólagos eseménytelenség alatt!

Teljesen belső élet ez, melynek eseményei, kalandjai, válságai a lélek rejtett mélyében zajlanak le. Minden eseménnyé, fontossá, végtelen perspektívákba tágulóvá lesz, ami a költő lelkét éri, semmi sem jelentéktelen, kicsinyes, mert mindenben a nagy, megmérhetetlen élet szimbóluma tárul fel. Egy falomb rezdülése, egy villamos kocsi csöngetése, az embereknek egy rávetett tekintete mély izgalmakat kelt s erős visszhangokat szólaltat meg a lelkében.

Koncentrált élet ez, rendkívül intenzív, - a költő lelke olyan, mint a leydeni palack, mely felszív magába minden villamosságot s úgy megtelik vele, hogy ahol hozzányúlnak, szikrák pattannak ki belőle. Folytonos nyugtalanságban él, a szüntelenül beleáradó belső élmények nem engednek neki egy perc pihenőt, feszültsége nem ismer enyhülést. Ezért van a verseknek látszólagos objektivitásuk mögött olyan forró temperatúrájuk.

Mint mikor az önmagát erősen fegyelmező ember halk, higgadt beszéde alatt megérezzük a szenvedélynek titkolt, vonagló remegését. Sokszor csak a finom fül érzi ki ezt a nyugtalan izgatottságot s egész mást talál a versben, mint amit a szavak elmondanak, észreveszi, hogy a költő, mikor más, vele távolabbi kapcsolatban látszó dolgokat penget, tulajdonképpen önmagáról beszél, a jelenség, a kép, a gondolat csak az ürügye a versnek, a mag, a lényeg, a valóság az benne, amit a szavak elhallgatnak s mégis kiérzik belőlük.

Mialatt másról beszél, a költő talán éppen lelkének valamely válságát éli át, talán ellenállhatatlan erővel foglalkoztatja belül valami, - semmiesetre sincs nyugodt, mozdulatlan lelkiállapotban. Idegrendszere ezer finom, érzékeny húrú hangszer, minden húrja állandóan fel van hangolva s nincs olyan pillanat, mikor legalább egy közülük ne zengene.

Ezért olyan élmény-szerű minden, amit Babits versbe foglal, akár természeti kép, akár emberi jelenség, akár elméleti gondolat, akár átélt érzés. Nincs a világnak az a jelensége, amely élménnyé ne tudna válni benne. Minél teljesebben belső életet él, annál erősebben éli s annál mélyebben foglalkoztatja minden, amit átél. A vers maga is életjelenséggé válik nála épp úgy, mint minden más.

Külső események és jelenségek, életének, sorsának különböző eseményei is megszólaltatják, a magyar élet központjából távoli élet Fogarason, a szekszárdi családi otthon hangulatai, a városi élet mindenféle képei, szerelem és barátság - de a fontos, a lényeg, mindig az a visszhang marad, amit mindez a lelkében fölver. Verseit tárgyuk, megfogható mondanivalóik szerint elmondani annyi volna, mint megfosztani őket lényegüktől. Nem az anyagát adó kémiai szerek teszik a parfümöt, hanem a belőle áradó illat.

A költő a maga lelkének zárt cellájában él és figyelve hallgatja a kívül zajló élet belehatoló mindenféle zörejeit. Folyton vele él ezzel az élettel, nem veszti el a kontaktust, de lelkében újra álmodja, belevegyítve önmagát, lelkének változatos hullámzásait. Néha kivágyik cellájából, feszegeti zárait, de nem bír belőle kilépni, mert számára ez az élet élésének egyedül lehetséges színtere.

Cselekvő részt nem akar, nem is tud venni abban a kívüle zajló életben, az ő dolga és végzete a szemlélődés, a magába felvevés, a belső reakció, nem a cselekvés, az ő mozdulata a kitágult szemmel való figyelés, a kitárt lélekkel való átérzés, nem a heves, erőszakos gesztussal való belemarkolás. Mintha csak közeg volna, melyen áthatolva az élet a vers muzsikájává válik, aeol-hárfa, amelybe belezúg a süvöltő szél és mint harmónia zeng vissza belőle.

Semmi sem áll messzebb Babitstól, mint a heves, széles akció, a harsány hangú retorika, a világ sodrába való energikus belerohanás. Teljesen és tisztán lírikus, az egész világ lelki izgalmakban és hangulatokban olvad fel benne.

*

Bárkinek hangját hallom, csalhatatlanul meg tudom ítélni, művelt ember beszél-e vagy durva fickó. A ruha leplén át mozdulatainak minőségéről is megismerjük az úri embert. Ilyen értelemben kultúrember költészete a Babitsé, nem annyira a tartalmában közölt műveltségi anyagról, mint inkább a hangjáról, a mozdulatairól és attitűdjeiről ismerni meg benne a kultúrát örökölt és kultúrát magába vett embert.

Ahogy egy bármi jelentéktelen s az értelmiséget még oly kevéssé foglalkoztató dolgot meglát és megfog, azzal elárulja rendkívüli műveltségét, - nem azt, amely csak az ismeretek bizonyos, az átlagosnál sokkal nagyobb tömege s végeredményben megtanulás dolga, hanem a léleknek azt a kultúráját, amelyre a képesség veleszületik az emberrel, mint a testalkat vagy a haj színe. Kultúr-életet élt s generációról generációra finomodott idegzetű ősök öröksége ez, amelyet erős érdeklődés és folytonos szellemi munka fejlesztett ki.

Műveltnek lenni annyi neki, mint lélegzeni, - magától értetődő, természetes dolog s éppen ezért semmi sem idegenebb tőle, mint a műveltséget fitogtató tudákoskodás. Verseiben semmi sem árulja el az igen széleskörű és mély tudományos műveltségű embert, - csak éppen az, hogy ilyen verseket csak ilyen ember írhat, mert ilyen élményekre így csak ilyen ember reagálhat.

Mint a magyar kultúra jelensége, Babits rendkívül érdekes - bizonyára szimptomatikus jelentőségű - a mai intelligens fiatal magyarság legjavára. Sorra nőnek fel mögöttünk a fiatalok, akik már idegeikben magukkal hozták születésükkor a kultúrára való fogékonyságnak azt az egy fokkal élénkebb voltát, amelyet az a szerencséjük ad meg nekik, hogy eggyel későbbi nemzedék ivadékaiul születtek.

Tudás, tehetség, genialitás, energia, meglehet, még nagyobb mértékben is, a kultúrába első generációba bejutottak tulajdona is lehet, - az az idegrendszerbeli diszpozíció, amelynek révén az ember kultúr-emberré születik, csak művelt levegőben élt ősök örökségeképpen juthat az emberbe épp úgy, mint a testi szervezet bizonyos elfinomodottságai.

A régi magyar világban, hacsak nem arisztokratikus levegőben, meglehetős ritka volt ez az embertípus, kultúránk haladása és hagyományokban való erősödése egyre szaporította s a mai fiatalságban örvendetesen meggyarapodott. Ebben a tekintetben Babits, az önmagában élő, magányos lélek, mégis típust személyesít meg s a művelt magyarság fejlődésének irányát sejteti. Meg is rajzolja ama magyar fiatalság ideálképét s vele érzett közösségét egyik legszebb versében (A "Fiamhoz").

Ahogy költészete alkalmilag felhasználja a világ irodalmának minden rá nézve felhasználható eredményét anélkül, hogy bármiképpen alá volna vetve bármely más költészet vagy költő módosító hatásának, - épp úgy a világ-kultúra széles mezőin való jártassága sem szakítja el a legkevésbé sem a magyarság lelkéből.

Az ő magyarsága, igaz, nem felszínre tolakodó, magát tüntetőleg észrevétető, dicsekvő magyarkodás, amely kimerül néhány népies szólamban, hazafias frázisok variálásában, a falusi élet konvencionális képeiben, - az emberi kultúra közösségében élő mai magyar ember magától értetődő, hangsúlyra nem szoruló magyarsága ez, amely nem különálló, gondolataiból és érzéséből lármázva kirívó valami, hanem életének egyik színe, egyike azoknak a természetes kapcsoknak, amelyek a realitáshoz kötik.

A magyar táj színei és formái játszanak bele minden versébe, a legtisztább dunántúli magyar beszéd nyer új veretet dikciójában, nincs lelkének egy rebbenése, amely ellentmondana a speciális magyar lelki alkatnak. Erre egy csalhatatlan próba van: megvizsgálni, írhatott volna-e a mi időnkben ilyen verseket német, angol, vagy francia ember? Senki értő és gondolkodó ember erre igennel nem felelhet.

Igaz, nincs bezárkózva, mint valami börtönbe, a magyarságba, átérzi határain túl az egyetemes emberi perspektívákat is, közösséget tart az egész emberiséggel. De hogy mennyire átérzi a magyarság sorsát, azt a maga szemérmes, halk, közvetett módján minduntalan elárulja. Legközvetlenebbül a háborúban fogant néhány versében.

Ezek közül különösen kettő, A fiatal katona és a Húsvét előtt a háború egész világirodalmában nyomatékos helyet fog kijelölni a magyar költészetnek. A fiatal katonát a harcba búcsúztató könnyes érzésnek, amelyet átéreztünk mindnyájan, az összes háborúzó nemzetek fiai, különösen az első időkben, majd az egész emberiséget mind jobban átható szenvedélyes békevágynak aligha adtak ezeknél szebb, tisztább és erőteljesebb kifejezést.

A Húsvét előtt című versben emelkedett Babits költészete eddig legmagasabb magaslatára, - a hallatlan kínok közt vergődő emberiségnek s benne a drága vérét omlasztó magyarságnak az egész vergődő, esengő, a kétségbeesés elől menekülő lelke jajdul fel a vers dithirambikus, lélektől megszállott szavaiban.