Akadémiánk érdemes elnöke egy minapi szép előadásában fennakadt az aforizmán, hogy a múlttal szemben egyedüli kötelességünk az, hogy lerázzuk. Azt mondja, hogy e szentencia szinte lekötelező nyíltsággal és pregnanciával fejezi ki azt, amit a modern irodalmi irányból s a modern kultúrtörekvésekből ő sohasem lesz képes magáévá tenni, mert véleménye szerint a múlt egyébre is való, mint hogy lerázzuk - nevezetesen mindenekelőtt arra, hogy fölhasználjuk és, amennyire lehet, alapjain és nyomain építsük föl a jövőt.

E percben nincs kezemnél könyvem s nem emlékszem, hogy a nemesen konzervatív államférfi pontosan emlékszik-e az aforizmára, mely Olvasás Közben könyvemben találtatik. De ha pontosan így hangzik s ha így becsüli lekötelezően nyíltnak, szeretem, ha e nyíltsággal szolgálatot tettem egy közéleti irány tisztázásának. Nem hiszem, hogy ez irányban bármit is rejtegetni kellene.

A konzervatívoknak bocsánandó, de gyökeres tévedése abban áll, hogy ők a radikalizmust nem tartják reálpolitikának. Holott az, vagy legalább is lehet az - míg ellenben a konzervatizmus legjobb esetben is olyasmi, amit a stilisztikában pleonazmusnak vagy tautológiának hívnak. Hogy a jövőt a múltra építsük, az nem kötelesség, hanem elkerülhetetlenség, - soha, mióta világ a világ, a ma nem következett egyébre, mint a tegnapra, és semmi külön kötelességünk nincs a tegnap iránt csak azért, hogy belőle következzék a ma, mert úgyis belőle következik, esnénk bár mindnyájan a legbűnösebb kötelességszegésbe.

A múlt mindenben benne van, akár akarjuk, akár nem, - a múlttal úgy vagyunk, mint a természet törvényeivel, - semmi sem történhetik másképp, mint a természet törvényei szerint, s ha nem tolakodás vagy fontoskodás, mindenesetre felesleges fáradság még külön ügyelni, hogy ne vétsünk a természet törvényei ellen. Amivel törődnünk kell, az a ma, mert annak mi vagyunk a gazdái, a sáfárjai. A múlt nem szorult ránk, az törődik magával, de ha a mával mi nem törődünk, más nem törődik vele.

Ignotus