Nekünk, fiataloknak, bátorítást és elismerést nem várva, sőt féltékenykedésekre és rágalmakra elkészülve, kell megtennünk, amit, hivatalos eszközök és történelmi jog nélkül, megtenni tudunk.

Hogy mennyire lehet a maiaknál értelmesebb és költőibb Shakespeare-fordításokat reményleni, néhány kísérlettel óhajtom megmutatni, melyek semmi nagyobb értékre sem tartanak igényt, mint hogy egy fokkal jobbak a meglevőknél. Valóban nem nehéz azokat egy fokkal túlszárnyalni.

Shakespeare leglíraibb nyilatkozásait választottam: két szonettet, s a Tempest befejezését, Prospero híres jeleneteit, melyeket annyi olvasó érzett a művészetéről lemondó költő alig leplezett önvallomásának.

A szonettek fordítása, a forma zártságánál s a tisztázatlan kérdések sokaságánál fogva a legnagyobb nehézségeket adja, s valóban, minden mai Shakespeare-fordításaink közül a szonetteké a legkevésbé érthető. Shakespeare szonettjei a mai átlagember etikájától annyira távol állanak, hogy első tekintetre szinte az erkölcstelen költemények hatását teszik.

Mégis e ciklus egyetlen műve a költőnek, mely életéről közvetlenebbül árul el egyetmást, - s erkölcstelen lehetett az az élet? S bűnjelek e versek? Koruk - a renaissance! - nem látott bennük erkölcstelent, egyszerűen "mézzelfolyóknak" nevezte őket, gyönyörködött bennük.

Mi sem mérhetjük korunk átlagának relatív mértékével e föld egyik legnagyobb szellemét, s ha halványnak is találjuk Morsbach érvelését (melyet Ferenczi Zoltán a Shakespeare-Tárban ismertet), teljesen rokonszenvezünk vele, mikor minden szenzációhajhász kommentálást a költő emlékétől távol kíván tartani.

A Vihar fordítása egészen kész immár s nemsokára könyv alakban is sajtó alá kerül.

Ez a fordítás - bármily csodálatosan hangzik is - a háború terméke. A Vihar Shakespeare legutolsó drámája, - egy meghiggadt, rezignált életfilozófia műve, oly költőé, ki nem az életet festi többé, attól inkább menekülni akar.

Menekülni egy álomvilágba, ahol valami nagy, bölcs és jó Sors előtt az élet minden viszályai, ellentétei elvesztik fontosságukat, s egy távoli és verőfényes magaslatról tekintve durvaság, baj, gonoszság és minden iszonyúság oly ártalmatlanoknak, sőt mulatságosaknak látszanak, mint a göröngy, melyben a mező embere megbotlik.

Mikor a nagy aggodalmak megbénították bennem az energiát, és koncentrációt, melyet minden alkotás munkája oly nagy mértékben megkíván, és műfordítással akartam szellememet lekötni, és naponkint legalább órákra az életből kimenteni, ez a hangulat vonzott a legjobban.

Shakespeare fordítására nem akkor gondoltam először, a magyar Shakespeare erőltetettségei és értelmetlenségei már gyermekkoromban bántottak, ki ne kívánna az Arany, Petőfi és Vörösmarty remekművei mellé méltóbb társakat? Főleg a Rómeó és Júlia fordításának gondolata foglalkoztatott évek óta: a Shakespeare szép, folyékony verseit lehetőleg rekonstruálni az ilyenek helyett, amilyeneket a jelenlegi fordításnak mindjárt a prológjában olvasnunk kell:

E két ellenség átkos vériből
baljóslatu szerelmi pár eredt:
haláluk ált', mely gyászos s rémitő
lőn eltemetve az ős gyülölet.
Halálra jegyzett bus szerelmeik
és a szülői düh gyászfolyama
mit el nem olt más csak siröbleik...

Tehát, egy folyam, amelyet egy öböl elolt, képek, melyekről, mondanom se kell, az eredetiben egyáltalán szó sincs. Sem filológiailag, sem költőileg nem jók az ilyen fordítások, és Shakespearet sokkal, de sokkal nehezebb olvasmánnyá teszik magyarul, mint angolul, még a magyar ember számára is.

Az újabban készült fordítások pedig oly színtelenek, oly szemmelláthatólag mesterember-készítmények, hogy akkor már mégis százszor inkább a Szász Károly félékhez fogunk visszafordulni, kiknél legalább itt-ott egy-egy színesebb népies szó, egy-egy jó magyaros kifejezés felüdít. A magyar Shakespeare-fordítást el lehetett fogadni, mikor a gyors szükség követelte és létrehozta, de ma már talán ideje nemesebb munkákkal helyettesíteni.

A Vihart azonban nem ilyen gondolatokkal fordítottam, hanem tisztán hangulati szükségből, magamnak. Nem is volt kezemnél a régi fordítás és nem is tudtam milyen az. Egy új angol Shakespeare-szótáron kívül csak a Schlegel-féle, néhány helytől eltekintve igazán majdnem tökéletesnek mondható német fordítást használhattam.

Vidéken voltam, a mozgósítás legnehézkesebb napjaiban, ahol más könyv nem állt rendelkezésemre. Szász Károly művével és minden egyébbel csak utólag vethettem össze munkámat, és nagyon kevés változtatást tehettem ez összevetések hatása alatt, anélkül, hogy az első szőttes szilárdsága és színe szenvedjen.

Szász Károly műve a jobbak közé tartozik, de felhasználhatatlanná tette az, hogy az eredetit majd minden oldalon három-négy sorral nyújtja, amiben persze nem követhettem anélkül, hogy a nyelv nagyon is fontos tömör hatását meg ne rontsam.

Aki verset nem soronként fordít, a költő vers és mondatépítését hamisítja meg. Így inkább csak a prózai részeknél vehettem át egyes kifejezéseket, kivált a népiesebb színekben. A dráma vége felé Szász fordítása, mint egyébkor itt is, mind lankadtabbá válik és végre egészen ellaposul.

Mint Dante fordításomban, úgy itt is minden jogos igényt iparkodtam kielégíteni. A fordítás hálátlan mesterség, és a tapasztalás megtanított arra, hogy a magyar kritikától kevés bölcsességet várhatok.

A kritikák vagy értelmetlen magasztalások vagy rosszakaratú féltékenykedések, s Dante-könyvem alkalmából legnagyképűbb kritikusom olyanféle tanácsokat adott, hogy meghunyászkodni helyett inkább használjam a nyugton maradni kifejezést, hogy felvacogtak "kissé merészen adja vissza azt, hogy vacogtatták a fogaikat", és felütődtem túlságos szabadság ahelyett, hogy felrezzentem.

De ha nem is remélhetek az ily laposságokból útbaigazítást hibáim eltüntetésére, legalább munkám becsületességének tudatát merítem belőlük. S evvel a tudattal teszem ezt a munkát is a közönség elé, aki mindeddig a legbölcsebb volt és legelismerőbb kritikusom.