Német hölgygyel volt találkozásunk tegnapelőtt. Előkelő úrnő, milliomosnő és márkákban az, tehát a mi fogalmaink szerint – multimilliomos. Kinn ült velünk az Abbazia kávéház terraszán és miközben művészi dolgokról csevegett, - direkt vájdlingszámra itta a feketekávét. Két nagy pohárral, olyan nagygyal, mint kávécsarnokok ablakára szokott felpingálva lenni a régi Pest egy emlékeül, ez állván alattuk: nagy kávé tizenkét krajcár.
- Tele kell innom magamat, - mentegette magát, - részint pótlásul azért, hogy odahaza Berlinben egy esztendő óta egyáltalán nem ittam feketét, mert annak rosszabb ize volt, mintha tintát öntöttek volna egy pohár vizbe részint előre is iszom, a – háború befejezéséig. Odahaza megint nem fogok hozzájutni.
Nagy csodálkozással evett este szépen megpirult prágai sonkát, vacsora után pedig két pohár whyskit ivott kristályvizzel (megvizsgáltam: sem eczetsav, sem strichnin nem volt benne ezuttal) s ezt is csodálkozással tette, mert odahaza kilencz óra után nincs szeszes ital.
Mélyen udvaroltam a hölgynek, mert szép volt és elegáns, ami nem minden német nő sajátja ugyan, de ha már ilyen, akkor tökéletesen olyan, s ő, mint boldogan konstatáltam, - meg is értett. Mikor a szálló kapujáig elkisérvén elbucsuztam tőle, így szólott hozzám:
- Ha kegyeimbe akar férkőzni, nem bánom, de jó lesz, ha ideadja a kenyérjegyét.
- Parancsoljon. De ha szabad érdeklődnöm, mi szüksége van rá?
- Szappant akarok vásárolni vele. Mert kenyérjegy nélkül ugye-e maguknál sem lehet kapni szappant?