Csak most kezdődik! – mondotta az elegáns Asquith. – Csak most kezdődik, ami magyarán azt jelenti, hogy hátra van még a fekete leves, hogy most jön csak a hadd el hadd, hogy most kösse föl jól mindenki az alsónadrágját, mert most dől el, hogy ki a legény a csárdában. Két éve dúl a harc a nevezetes csárda körül s eddig úgy látszott mindig, hogy ántánték legénykednek ugyan, de azért a legények mi vagyunk. Most egy kicsit összeszedték magukat és rázzák az öklüket és rázzák a rongyot.

A jó öreg Asquith úgy tesz, mintha hinne ebben a legénykedésben és Poincaré úr siet ráduplázni. Ő már nem is azt mondja, hogy most kezdődik, hanem azt, hogy nem lesz vége soha, soha, soha. Szegény, fogatlan oroszlán; szegény Poincaré bácsi, hogyis mondhat ilyet?

Hát az egyke, meg a semmike nem szól bele a dologba? Hát a férfi nélkül való franczia családok adnak még katonát egy év mulva, két év mulva? Hát az asszonyokat ráimádkozással hozzák majd boldog állapotba.... vagy ezt is elvégzik az angolok, a snájdig és fashionable Tommyk? ... Nem, nem, Poincaré bácsi, ön hiába köti föl a kimondhatatlanját; ön már nem lehet legény a csárdában, mert buzakalász, zabasztag: önnek bizony beborult!...