Amikor az ifju Sir John Herschel a Jóreménység fokára indulóban előkészült a hires asztronómiai utjára, nénje Karolina, az öreg William Herschel nővére és hü segitőtársa ezeket irta neki: „Mihelyt berendezted az obszervatóriumot, ne mulaszd el azonnal megvizsgálni a Skorpió csillagkép farkát, mert emlékszem, hogy apád nagyon sokszor irányitotta távcsövét e vidék felé, anélkül, hogy bele tudott volna nyugodni a látottak furcsaságába: nagy területen belül egyetlen csillagot sem talált itt.”

1884. junius 6-án Sir John ezt irta nénjének: „Nem felejtettem el a figyelmeztetést és megvizsgáltam a Skorpiót, ahol a mondott helyen néhány nagyon halvány gomolyszerü ködfelhőt találtam.” Miss Karolina más helyütt leirta azt az estét, amikor William Herschel hosszasan nézve az eget, csodálkozva kiáltott fel: „Valóban, itt egy lyuk van az égen!”

Azóta nagyot haladt a megfigyelő csillagászat s a fényképezés alkalmazásának révén elértük azt, hogy nincsenek határok a távcső előtt. Azt lehetett volna várni, hogy a fényképeken eltünnek a csillagok eloszlásában észlelt egyenlőtlenségek és nagyon hosszu exponálás után a lemezeket egyenletesen boritják el az apró csillagok és ködök képei. Nagy volt azonban a meglepetés, mikor az ég lefényképezése révén kiderült, hogy ellenkezőleg, még a legrészletesebb fotográfián is megmaradnak nagyjában azok a lyukak, amiket a direkt megfigyelésből ismertek, s amiken már Herschel is csodálkozott.

A Sas csillagképen lévő „pince” a déli éggömbön lévő „szenes zsák”, a Hattyu ködében látható sötét árkok nem telnek meg apró csillagokkal, még ha nagyon sok órán keresztül exponáljuk is a fényképlemezt és ha itt-ott fel is tünik bennük néhány csillag, az ellentét mindig megmarad: vannak az égen egyes helyek, ahol alig van csillag, holott a közvetlen szomszédságukban megszámlálhatatlan tömegben sorakoznak egymás mellé a csillagok milliói.

A tünemény magyarázatának a keresésében T. E. Espin nagyon érdekes dologra bukkant rá. Megvizsgálva a különböző tartamu exponálással készült fényképeket, azt találta, hogy mennél tovább tartják kinn a lemezt, annál több csillag jelenik meg a lyukban s ezek a csillagok végeredményben nagyon halvány ködfoltokká mosódnak el az exponálás fokozásával. Ugyanarról a helyről készült különböző fényképeket egymás mellé helyezve azt az impressziót nyerjük, mint ha a sötét helyeken nem lyukak lennének, hanem hatalmas kiterjedésü sötét felhők, amelyek elnyelik a mögöttük lévő csillagok fényét.

Espin nagyon valószününek tartja, hogy az ég pusztaságainak valamennyijét ilyesféle sötét és abszorbeáló ködfolt okozza, aminek lehetőségét az is bizonyitotta, hogy az ilyen lagunákban lévő csillagok szinképe mindig elmosódott. A szinképek vonalainak szétfolyását nem lehet másképpen magyarázni, csak ha feltételezünk a csillagon kívül lévő fényelnyelő közeget, amelyben amellett még meg is törnek a fénysugarak.

Láthatatlan sötét ködfoltok! – milyen abszurdumnak látszhatott volna ez három évtizeddel ezelőtt s ime ma már el kell ismernünk létezésüket.