Nagy örömet hirdetek néktek!
Tudom, hogy megtér hallatára
boldogságtok és békességtek.

Figyeljetek élő szavára
halott szivemnek: fényességet
sugároz ő a Föld fiára.

A tűz ha mindent is feléget,
ha könnyek tengerré peregnek,
ha rommá rogynak a remények:

mondjátok meg az embereknek,
hogy él az élet s dalra lobban
holt hamván a sötét tüzeknek.

Sosem volt máskép, soha jobban.
Fagy nőttén felvirul ragyogva
a jégvirág az ablakokban.

Ha elhalón is, ha dadogva,
a hulla is dalol s a szíve
tündöklőn száll a csillagokba.

Ne féljetek: a napsugárban
oly szép a homlok, hogyha sápadt,
mint őszi táj a hervadásban.

A boldogtalan, boldog vágyat
megőrzi minden, mindhiában,
és megbékűlt mosolyba bágyad.

A némúlt ajk dúdol magában,
a tört kar még egyszer kitárúl.
Virág a holt szív ablakában!

Jó mitse tudni a világrúl,
levélnek lenni lomb lehúlltán
és észrevétlen húllni ágrúl.

Nyugton várni, ha alkonyúl már
és jő az est, a hív rokon.
Mert holnap újra nap vidúl már

és nap ragyog a sírokon
s a régi versek újra zengnek
a megfakúlt papírokon.